A minap két természetfilmet néztem meg egymásutánban a Puskin moziban, mielőtt végleg lehúzták volna őket a műsorról.
Az első a Vad Kunság című magyar film volt, ami azért érdekelt, mert akartam látni a ténylegesen itt, körülöttünk élő állatvilág életét. Sokat ugyan nem tudtam meg róluk, de voltak benne nagyon szép jelenetek, és javarészt végig büszkén éreztem magam, hogy ilyet is tud csinálni a magyar filmipar. A legjobban az zavart benne, hogy túl gyakoriak voltak az epizódváltások, és rendszerint amikor már épp beleéltem magam egy állat életébe, annak a fejezetnek hirtelen vége lett, és áttértünk a következő kipipálandó pontra. Talán kevés volt a filmanyag, talán a rendező félt az untatástól, mindegy is, de én nem bántam volna, ha 20 perccel tovább tart, viszont nem hökkenek meg újra és újra azon, hogy nem tudom meg, mi lett egy-egy filmjelenet végkimenetele.
Egy különleges ebéd után következett az Évszakok című francia-német film, ami már az előzetes alapján is nívósabbnak látszott, és alapanyagát tekintve valóban óriási volt a különbség. Plusz előnye, hogy volt benne egy pici humor is, amit valószínűleg szintén a több tőke tett lehetővé annyiban, hogy egyszerűen többféle jelenet közül válogathatott a rendező. Amiatt viszont igen csalódott voltam, hogy az előzetes alapján én nagyobb ívű történetmesélésre számítottam, és ehelyett a film kilencven percének zöme az erdő hőskoráról szólt. Magyarán megmondva több jeget, kevesebb zöldet, de főleg használhatóbb tudást vártam tőle, amiket nem kaptam meg.
A két film után pedig leszakadt az égbolt Budapest felett.