9 db 2014-es 4/5 fölötti film

Mivel legutóbb látott két filmem is elérte nálam a 4/5-ös szintet, gondoltam, összeszedem az összes olyat, amiket idén láttam, minimum jónak ítéltem őket egy ötös skálán, és még nem írtam róluk itt a blogban.

március 23.
Vijay and I (Vijay és én)

Amíg nem derült fény Vijay kilétére a felesége számára, addig nagyon tetszett, attól a ponttól fogva azonban sajnos rettentően csöpögőssé vált, mivel azonban Danny Pudi talán még Moritz Bleibtreu-nál is zsenibb a filmben, ők bizony a kicsit esetlen történet ellenére felhúzták négyesre e belga remeket:

április 10.
Big Bucks, Big Pharma

Kicsit kakukktojás, mert ez egy dokumentumfilm, aminek nincs magyar címe, cserében megtekinthető az egész YouTube-on. Nagyon tetszett, mert még ha néhol kicsit szenzációhajhász is, olyan problémákkal ismertetett meg, amiken azelőtt sosem gondolkodtam.



július 24.
Fehér Isten

Egyáltalán nem olyan apokaliptikus, hanem sokkal mélyebb, mint amit a trailer sugall. A sztoriban voltak erős bakik, de ezekkel szemben valamiért tök elnéző voltam, talán mert magyar alkotás, talán mert az első moziélményem volt 2014-ben, talán mert amúgy nagyon tetszett a történet és Psotta Zsófia alakítása. Extra mód kedveltem az elhagyatottság érzése miatti alkohol- és drogprobléma felvetését mint pedagógiai vonalat.



augusztus 5.
Edge of Tomorrow (A holnap határa)

A trailer alapján biztosan nem néztem volna meg, de két nálam erősebb férfiember rángatott be a moziba. A plakát alapján egy bugyuta, túlmodernizált akciófilmre számítottam, ehhez képest egy egész jópofa történet köré épített öldöklést kaptam, aminek egy hajszálvékony szerelmi szálával még a női közönségre is rátaláltak a ravasz forgatókönyvírók. A film végét sajnos nem értettem, de ez most kivételesen nem zavart annyira. Biztos hosszasan el lehet vitázni róla bármiféle eredmény nélkül.



szeptember 5.
This is 40 (40 és annyi)

Erről a filmről eredetileg is írni akartam ide valami olyasmi végszóval, hogy az én pozitív véleményem ellenére szerintem egyikőtöknek sem tetszene. Amikor ugyanis a ti szemszögetekből idéztem vissza, valami mindegyikőtöknél hibádzott. Ezért ha mégis megnézi valaki, kommenteljen, mert különösen érdekel, mennyire oszt meg minket.

Tök valószerű, hétköznapi emberi és párkapcsolati problémákat vet fel, az egész olyan, mintha a szomszédaink életébe csöppentünk volna, ha nem a sajátunkba. Ráadásul nagyon szeretem Leslie Mannt és Paul Ruddot egyaránt (utóbbit nem csak azért, mert bringás szemüvegben kifejezetten tetszetős). Házas és élettársi viszonyban élőknek még gyerek nélkül is ajánlott.

október 18.
Aglaja

Elég szokatlan témájú film, és emlékszem, már akkor is meggyűlt a bajom azzal, hogy verbalizáljam, miért tetszett igazán. Szintén teljes egészében megtekinthető YouTube-on, igaz, sajnos rém ratyi minőségben.

október 30.
Viktória: A zürichi expressz

A trailer alapján jobbra számítottam, és ehhez képest kis csalódás ért. Az alakítások sem voltak kiemelkedőek, és több ízben is unatkoztam az üresjáratokban. Mindezek ellenére nem bántam meg, hogy támogattam az alkotókat egy mozijegy árával, mert jó a témafelvetés, és utólag gyakran visszagondoltam rá.



november 10.
The Book Thief (A könyvtolvaj)

Régóta el akartam olvasni, de az ilyen, mindössze jónak ígérkező fikcióknak kevés esélyük van nálam arra, hogy várólistám ellenére egyszer valóban a kezembe kerüljenek, így amikor G+-on ajánlotta valaki, nem gyötrődtem amiatt, hogy először a regénnyel kellene találkoznom. Jó volt ez így, mert én azok közé tartozom, akiknél kifejezetten betalált a film, és ezt azért írom, mert sok negatív véleményt is olvasni róla.



november 15.
Moonrise Kingdom (Holdfény királyság)

Ezt aztán tényleg csak azoknak ajánlom, akiket nem rettent el a már-már szürreálisba hajló abszurditás. Nekem az keltette fel az érdeklődésemet, hogy ugyanaz rendezte, mint a Fantastic Mr. Fox-ot, és igen meggyőzőnek találtam a trailer első pártíz másodpercétől fogva, azóta pedig már oda-vissza forog nálam a soundtrack, és újabb Wes Anderson rendezte filmeket szemeltem ki magamnak.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Ennek a filmnek a cikkezős-interjúzós beharangozóját és teaserét még hónapokkal ezelőtt láttam. Azóta vártam rá, és mihelyt megjelent a mozikban, már szaladtam is érte. Nem hiába.

Annak ellenére, hogy a végén nem voltam meggyőződve arról, hogy értettem a történteket és a mondandót, mindvégig annyira élveztem az előadást, hogy már az első fél óra után attól paráztam, mennyire nem akarom, hogy vége legyen, mert ezt így, ebben a formában órákon át tudnám nézni.

Amivel engem a leginkább megvett - Áron ártatlan tekintetén és kócos fürtjein kívül -, az a nagyon kommersz értelemben vett élethűsége, amit ezúttal nem úgy értek, ahogyan szoktam, amikor ezt a jelzőt aggatom azokra a filmekre, amelyek cselekménye nem rugaszkodik el a már-már pesszimista realitástól, hanem úgy értem, hogy a jelenetek egyszerűen másodpercről másodpercre természetesek: amilyen jelentéktelen dolgokról beszélgetnek, ahogyan egymás szavába vágnak és amilyen apró-cseprő dolgok történnek velük... amikből a mi hétköznapjaink is állnak. Ezt az élményt csak fokozta, hogy minden színész vadidegen volt számomra, sőt, a legtöbbjük amatőr is egyben, így olyan bensőséges volt a hangulat velük, mintha a saját, olykor idegesítő, de alapjáraton szerethető haverjaim lettek volna. A poénok nagyon közeliek és aktuálisak és szívdobbantóak, ezért zseniálisak. A háttérzenéket nem igazán vettem észre, ellenben a záró jelenet alatti dal kifejezetten tetszett, ráadásul derült csak ki számomra, hogy a színészek és a főbb szereplők keresztnevei azonosak, amitől aztán végképp túlcsordult bennem a film (pozitív értelemben vett) egyszerűsége iránti rajongás.

Az egyetlen, amit fel tudok róni ellene, hogy a portugál szál értelmezésében bizonytalan maradtam, de mivel mindvégig annyira nem a cselekmény szálát, hanem mindig az aktuális jelenetet élveztem, ezért ez nem sokat vont le a nekem nyújtott, igen egyedülálló élményből. 9/10, nagyon ajánlom.