Jellemfejlődés

Egy csomót gondolkoztam azon, hogy kell-e egy sztoriba fejlődés vagy sem. Úgyhogy átbogarásztam a moly-on nyilvántartott összes eddigi olvasmányomat, és arra jutottam, hogy - szerintem - három féle történet létezik. Az első típus az, amelyikben a főhős jelleme A állapotból eljut B állapotba, vagyis változás történik (ez jó esetben fejlődés, rosszabb esetben hanyatlás). A második típus, amikor a szereplők jelleme állandó, a helyzetük viszont folyton változik, kalandokba keverednek, vagy jellemükből adódóan kibontakozik valami tragédia. Erre lehet példa a Rómeó és Júlia, vagy az Elveszett cirkáló, vagy az összes Agatha Christie könyv. A harmadik típus pedig - ezek szerint - a szubjektív fekete listám, ahova azok a könyvek kerülnek, amikben sem a történet szálai, sem a jellemek nem mozdulnak lényegesen semerre. Szerencsére nem sok példát találtam. Az egyik ilyen Jack London: A tengeri farkas, egy másik példa Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Előbbinél egy hajó legénységének életét, másodikban egy pszichiátriai zárt osztály nyugodt életét borítja fel egy pszichopata felbukkanása. A harmadik példány Szabó Magda: Az őz c. könyve, ami azért kivétel, mert nagyon szerettem olvasni. A történet nem is annyira, de ahogy az a könyv meg van írva, az egyszerűen zseniális. A változatosság kedvéért nem pszichopata, hanem borderline a főhős, úgy látszik, az írók vonzódnak a pszichopatológiák felé, mert belőlük jó történetek kerekíthetők. A negyedik, és egyben utolsó ilyen könyv, amit olvastam, Wass Albert: Farkasverem c. regénye, amit szintén azért nem szerettem, mert szívem szerint kétoldalanként fölpofoztam volna a főszereplőt, hogy induljon már el, és kezdjen valamit az életével...

Filmekkel nem csináltam ilyen listázást, mert nincs kedvem végiggondolni a sok-sok megnézett filmet, kár, hogy film-moly nincsen. :-)

A Wall Street farkasa

Tegnap néztük meg moziban. A történet a főhős életútját mutatja be 20 éves korától, hogy hogyan küzdötte föl magát az amerikai tőzsde-ipar egyik legbefolyásosabb cégének vezetőjévé. Leonardo DiCapriot mindenféle díjakra jelölték az alakítása miatt. A Rómeó és Júlia óta vagyok DiCaprio fanatikus, de sajna még ez az élmény sem tudta elvonni a figyelmemet arról, hogy ez a film mennyire rettentően sz*r volt. 

Spoiler következik: ennyi nemi aktust és droghasználatot régen láttam egy filmen belül (talán még sosem), a beszívottság mindenféle viselkedéses és mentális következményét nyomon követhettem, pedig egyáltalán nem érdekelt egy percig sem. Szánalmas dolognak gondolom, ha valaki csak szexszel meg droggal képes egyik napról a másikra tengődni és az életben semmi de semmi más öröme nincs. De nem ez dühített föl a legjobban, hanem az, hogy nem volt a filmnek semmi mondanivalója. A főhős minden felelősségre vonást megúszott, és a végén pontosan ugyanazt csinálta, mint a legelején. Semmi jellemfejlődés (na jó, egy rövid időszakra leszokott a drogokról meg a piáról), semmi tanulság. Ez a film nem közvetített semmilyen értéket. Vagyis értéktelen.

Ha nagyon röviden kell összefoglalnom a lényegét, akkor azt mondanám, hogy ez a film ugyanaz, mint a Sebhelyesarcú, csak nem kubai menekült, hanem amerikai hülyegyerek verzióban.