9 db 2014-es 4/5 fölötti film

Mivel legutóbb látott két filmem is elérte nálam a 4/5-ös szintet, gondoltam, összeszedem az összes olyat, amiket idén láttam, minimum jónak ítéltem őket egy ötös skálán, és még nem írtam róluk itt a blogban.

március 23.
Vijay and I (Vijay és én)

Amíg nem derült fény Vijay kilétére a felesége számára, addig nagyon tetszett, attól a ponttól fogva azonban sajnos rettentően csöpögőssé vált, mivel azonban Danny Pudi talán még Moritz Bleibtreu-nál is zsenibb a filmben, ők bizony a kicsit esetlen történet ellenére felhúzták négyesre e belga remeket:

április 10.
Big Bucks, Big Pharma

Kicsit kakukktojás, mert ez egy dokumentumfilm, aminek nincs magyar címe, cserében megtekinthető az egész YouTube-on. Nagyon tetszett, mert még ha néhol kicsit szenzációhajhász is, olyan problémákkal ismertetett meg, amiken azelőtt sosem gondolkodtam.



július 24.
Fehér Isten

Egyáltalán nem olyan apokaliptikus, hanem sokkal mélyebb, mint amit a trailer sugall. A sztoriban voltak erős bakik, de ezekkel szemben valamiért tök elnéző voltam, talán mert magyar alkotás, talán mert az első moziélményem volt 2014-ben, talán mert amúgy nagyon tetszett a történet és Psotta Zsófia alakítása. Extra mód kedveltem az elhagyatottság érzése miatti alkohol- és drogprobléma felvetését mint pedagógiai vonalat.



augusztus 5.
Edge of Tomorrow (A holnap határa)

A trailer alapján biztosan nem néztem volna meg, de két nálam erősebb férfiember rángatott be a moziba. A plakát alapján egy bugyuta, túlmodernizált akciófilmre számítottam, ehhez képest egy egész jópofa történet köré épített öldöklést kaptam, aminek egy hajszálvékony szerelmi szálával még a női közönségre is rátaláltak a ravasz forgatókönyvírók. A film végét sajnos nem értettem, de ez most kivételesen nem zavart annyira. Biztos hosszasan el lehet vitázni róla bármiféle eredmény nélkül.



szeptember 5.
This is 40 (40 és annyi)

Erről a filmről eredetileg is írni akartam ide valami olyasmi végszóval, hogy az én pozitív véleményem ellenére szerintem egyikőtöknek sem tetszene. Amikor ugyanis a ti szemszögetekből idéztem vissza, valami mindegyikőtöknél hibádzott. Ezért ha mégis megnézi valaki, kommenteljen, mert különösen érdekel, mennyire oszt meg minket.

Tök valószerű, hétköznapi emberi és párkapcsolati problémákat vet fel, az egész olyan, mintha a szomszédaink életébe csöppentünk volna, ha nem a sajátunkba. Ráadásul nagyon szeretem Leslie Mannt és Paul Ruddot egyaránt (utóbbit nem csak azért, mert bringás szemüvegben kifejezetten tetszetős). Házas és élettársi viszonyban élőknek még gyerek nélkül is ajánlott.

október 18.
Aglaja

Elég szokatlan témájú film, és emlékszem, már akkor is meggyűlt a bajom azzal, hogy verbalizáljam, miért tetszett igazán. Szintén teljes egészében megtekinthető YouTube-on, igaz, sajnos rém ratyi minőségben.

október 30.
Viktória: A zürichi expressz

A trailer alapján jobbra számítottam, és ehhez képest kis csalódás ért. Az alakítások sem voltak kiemelkedőek, és több ízben is unatkoztam az üresjáratokban. Mindezek ellenére nem bántam meg, hogy támogattam az alkotókat egy mozijegy árával, mert jó a témafelvetés, és utólag gyakran visszagondoltam rá.



november 10.
The Book Thief (A könyvtolvaj)

Régóta el akartam olvasni, de az ilyen, mindössze jónak ígérkező fikcióknak kevés esélyük van nálam arra, hogy várólistám ellenére egyszer valóban a kezembe kerüljenek, így amikor G+-on ajánlotta valaki, nem gyötrődtem amiatt, hogy először a regénnyel kellene találkoznom. Jó volt ez így, mert én azok közé tartozom, akiknél kifejezetten betalált a film, és ezt azért írom, mert sok negatív véleményt is olvasni róla.



november 15.
Moonrise Kingdom (Holdfény királyság)

Ezt aztán tényleg csak azoknak ajánlom, akiket nem rettent el a már-már szürreálisba hajló abszurditás. Nekem az keltette fel az érdeklődésemet, hogy ugyanaz rendezte, mint a Fantastic Mr. Fox-ot, és igen meggyőzőnek találtam a trailer első pártíz másodpercétől fogva, azóta pedig már oda-vissza forog nálam a soundtrack, és újabb Wes Anderson rendezte filmeket szemeltem ki magamnak.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Ennek a filmnek a cikkezős-interjúzós beharangozóját és teaserét még hónapokkal ezelőtt láttam. Azóta vártam rá, és mihelyt megjelent a mozikban, már szaladtam is érte. Nem hiába.

Annak ellenére, hogy a végén nem voltam meggyőződve arról, hogy értettem a történteket és a mondandót, mindvégig annyira élveztem az előadást, hogy már az első fél óra után attól paráztam, mennyire nem akarom, hogy vége legyen, mert ezt így, ebben a formában órákon át tudnám nézni.

Amivel engem a leginkább megvett - Áron ártatlan tekintetén és kócos fürtjein kívül -, az a nagyon kommersz értelemben vett élethűsége, amit ezúttal nem úgy értek, ahogyan szoktam, amikor ezt a jelzőt aggatom azokra a filmekre, amelyek cselekménye nem rugaszkodik el a már-már pesszimista realitástól, hanem úgy értem, hogy a jelenetek egyszerűen másodpercről másodpercre természetesek: amilyen jelentéktelen dolgokról beszélgetnek, ahogyan egymás szavába vágnak és amilyen apró-cseprő dolgok történnek velük... amikből a mi hétköznapjaink is állnak. Ezt az élményt csak fokozta, hogy minden színész vadidegen volt számomra, sőt, a legtöbbjük amatőr is egyben, így olyan bensőséges volt a hangulat velük, mintha a saját, olykor idegesítő, de alapjáraton szerethető haverjaim lettek volna. A poénok nagyon közeliek és aktuálisak és szívdobbantóak, ezért zseniálisak. A háttérzenéket nem igazán vettem észre, ellenben a záró jelenet alatti dal kifejezetten tetszett, ráadásul derült csak ki számomra, hogy a színészek és a főbb szereplők keresztnevei azonosak, amitől aztán végképp túlcsordult bennem a film (pozitív értelemben vett) egyszerűsége iránti rajongás.

Az egyetlen, amit fel tudok róni ellene, hogy a portugál szál értelmezésében bizonytalan maradtam, de mivel mindvégig annyira nem a cselekmény szálát, hanem mindig az aktuális jelenetet élveztem, ezért ez nem sokat vont le a nekem nyújtott, igen egyedülálló élményből. 9/10, nagyon ajánlom.

Utóélet

Ma megnéztem moziban a magyar filmipar legfrissebb büszkeségét, amiről a szakértői kritikák igen ékesen szólnak. Ezek valamint a trailer alapján én sokkal jobbra számítottam, mint amit kaptam, de azért jócskán voltak benne olyan képek és jelenetek, amiket igencsak élveztem, továbbá a filmbeli karakterek nagyon jól ki vannak találva és nagyon profin el vannak játszva, a zenék pedig szintén ütős választások. A sztorin és az unalmasságon bukott meg nálam, sajnos ezek miatt csak 3/5, de nem venném el senki kedvét tőle, nézzétek meg, hátha másképp látjátok, vagy ha másért nem, akkor mert egy fiatal leányzó rendezte, vagy mert a benne pár másodpercre felbukkanó póni péceli származású.

Prince Avalanche

Ugye, milyen ígéretes az alábbi trailer?



Én kifejezetten kedvelem Paul Ruddot és Emile Hirscht egyaránt, ezért gondoltam, együtt egy ilyen természetközeli kontextusban szuperek lesznek, és noha ők azok is voltak, ezt a filmet senkinek nem ajánlom, mert rémesen unalmas. A trailer két és fél percébe belesűrítették az eseményeket, de ennél sokkal több nem is történik a teljes film másfél órája alatt. Lehet, hogy csak én nem voltam ráhangolódva, de még 4-5 részletre bontva is végig untam. Nem tudom, mi lett volna, ha egy ültő helyemben kellett volna végigszenvednem.

Lucy

Előzetes: itt.

Mi az élet értelme? Hány meg hány filozófus gondolkodott ezen a kérdésen... A film végén elhangzik ez a mondat: "Most már tudjátok, mit kell tennetek". Vagyis választ kapunk erre a fontos (a legfontosabb?) kérdésre.

A filozófusok közül sokan őrlődtek az ateista-spirituális ellentéttel, és közülük csak nagyon kevesen vállalták be, hogy ateisták, valószínűleg azért, mert aki megtette, annak számolnia kellett azzal, hogy kirúgják arról az egyetemről (vagy akárhonnan), ahol dolgozott. (Ezt az infót épp tegnapelőtt szereztem Yalom: A Schopenhauer-terápia c. könyvéből. Az egyik, aki nyíltan vállalta az ateizmust, szemüveglencsék csiszolásából tartotta el magát, vagyis nem szorult valamelyik egyetem támogatására, a másik pedig az apjától örökölt vagyonból tartotta el magát, tehát szintén független volt. A többiek csak féltették az állásukat.) Ebben a filmben ez a kérdés kétféleképpen értelmezhető módon kerül megjelenítésre. Személy szerint örülök, hogy a rendező nem foglalt állást, illetve nem akart egyféle interpretációt az orrunk alá dörgölni. Pontosabban fogalmazok: ketten néztük meg a filmet, és utána megbeszéltük, hogy melyikünk hogyan értelmezte ezt a jelenetet. És mivel két totál különböző vélemény alakult ki bennünk, ezért gondolom azt, hogy nem volt egyetlen üzenet, hanem egy közlés, amit mindenki úgy ért, ahogy csak szeretne.

Számomra az egyik legfontosabb vonatkozása a filmnek az volt, hogy nem szűnünk meg létezni a halál után, mert a testünket alkotó atomok, illetve a minket alkotó energia (biztos van rá frappánsabb szó is) megmarad a fizikai létezés elmúlása után is. Vagyis ittmaradunk a földön, és ez reményt ad az olyan kiskaliberű átlagembereknek is, mint mondjuk én, aki semmi maradandót nem alkotott élete során, és feltehetően nem is fog a későbbiekben sem.

A nagyon fontos kérdések egyébként egy eléggé bugyuta történet kereteibe vannak csomagolva: az együgyű leány véletlenül egy olyan droghoz jut, amivel 100%-ra tudja bővíteni a jelenlegi 10%-os agyi kapacitását. Percről percre sajátít el új képességeket, és vonja irányítása alá környezetét, mígnem a végén eléri a 100%-ot. A film látvány szempontjából sem utolsó, és bár a rendező francia származású, sokszor él az amerikai filmekből ismert szájbarágós, képekkel illusztrált információközléssel, nehogy valaki elveszítse a fonalat véletlenül.

Jó film, nézzétek!

A vadászat

Link.

Egy dán kisvárosban járunk. A közösség tagjai ismerik, kedvelik egymást, a férfiak leggyakoribb szórakozása a közös ivászat és a közös vadászat. Minden nagyon idilli. Egészen addig, amíg...

Egy szép őszi napon az egyik ovis kislány azt hazudja, hogy az óvóbácsi megmutatta neki a fütyijét...

Egy szomorú film barátságról, előítéletekről, családról, összetartásról, széthúzásról, gyerekekről, felnőttekről, hazugságról és igazságról.

LEGO kaland

Jó reggelt, filmblog!

Az, hogy egy legóbábu milyen kalandokba keveredik, csak fantázia kérdése. A legóvilágban bármi megtörténhet, és a dolgok szempillantás alatt bármivé átalakulhatnak, ha úgy hozza a szükség. A film ennek megfelelően színes, változatos, kalandos, nekem kissé keszekusza. Én a technik legóból is házat építettem régen, és nem szerettem, ha vannak olyan darabok, amik kiállnak vagy nem illenek a többihez. Volt, amikor még színek szerint is összeválogattam a darabokat, hogy szép legyen. Szóval a filmben látottakkal nem igazán tudok azonosulni. Az azonban még engem is meglepett, hogy léteznek olyan őrült gazfickók, akik ragasztóval összeragasztják a legódarabokat. Erre azért nem lennék képes.

Szóval a film összességében véve a semlegesnél csak kicsit pozitívabb, annak ellenére, hogy nincs különösebb kifogásolnivalóm rajta. Minden szupi-szuper.

Rango

Talán a legszebb animációs film, amit eddig láttam. A környezetről készült rajzok iszonyú aprólékosak, valósághűek, gyönyörűek, és a szereplők mimikája és szájmozgása is meglepően realisztikus. Maga a grafika egyszerűen olyan profi, amilyenre nem is számítottam, pedig eléggé nem áll távol tőlem a számítástechnika világa.
A zene és a szöveg ugyancsak a tökély közelében jár. A betétdalok hangzásra és mondanivalóra is zseniálisak. Nem tudom, milyen a magyar szinkron, de az eredeti Johnny Depp - Isla Fisher - Bill Nighy trió elég überelhetetlennek tűnik.
Mindössze két problémám volt a filmmel. Az egyik, hogy maga a sztori egy kicsit ellaposodott, amikor beindult a cselekmény, mintha a vadnyugati hangulathoz jobban illett volna a napégette, poros semmittevés. De ekkorra már annyira megszerettem a körítést, hogy ezt - és az egy-két bénább poént is - könnyű szívvel megbocsátottam neki. A másik, hogy sok szereplőről nem tudtam meghatározni, milyen állatok, ráadásul mindeközben ők emberekként hivatkoztak magukra és a valódi - úgy értem, civilizált világban élő - emberekre egyaránt. Képzavar.

Aki hangulatfestő trailerre vágyik, az ide kattintson, aki a hivatalos, cselekménygazdag előzetesre kíváncsi, annak erre tessék.

Egy kicsit elkezdtem kutakodni YouTube-on a filmmel kapcsolatban, és teljesen ledöbbentem, amikor olyan videókba botlottam, ahol bepillanthattam a szinkronizálás folyamatába. Körülbelül 10 évvel ezelőtt jártam egy magyar szinkronstúdióban, ott egy néhány négyzetméteres, egészen sötét szoba közepén állt két mikrofon, és egy képernyőn futott a rajzfilm, amin dolgoztak a színészek. Manapság az óceán túloldalán ez így zajlik:



Összességében a film annyira bejött, hogy még A Karib-tenger kalózaihoz is meghozta a kedvem (lévén azonos a főhős és a rendező), pedig több mint tíz éven át kitartóan nem érdekelt. Kíváncsi leszek.

Jellemfejlődés

Egy csomót gondolkoztam azon, hogy kell-e egy sztoriba fejlődés vagy sem. Úgyhogy átbogarásztam a moly-on nyilvántartott összes eddigi olvasmányomat, és arra jutottam, hogy - szerintem - három féle történet létezik. Az első típus az, amelyikben a főhős jelleme A állapotból eljut B állapotba, vagyis változás történik (ez jó esetben fejlődés, rosszabb esetben hanyatlás). A második típus, amikor a szereplők jelleme állandó, a helyzetük viszont folyton változik, kalandokba keverednek, vagy jellemükből adódóan kibontakozik valami tragédia. Erre lehet példa a Rómeó és Júlia, vagy az Elveszett cirkáló, vagy az összes Agatha Christie könyv. A harmadik típus pedig - ezek szerint - a szubjektív fekete listám, ahova azok a könyvek kerülnek, amikben sem a történet szálai, sem a jellemek nem mozdulnak lényegesen semerre. Szerencsére nem sok példát találtam. Az egyik ilyen Jack London: A tengeri farkas, egy másik példa Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Előbbinél egy hajó legénységének életét, másodikban egy pszichiátriai zárt osztály nyugodt életét borítja fel egy pszichopata felbukkanása. A harmadik példány Szabó Magda: Az őz c. könyve, ami azért kivétel, mert nagyon szerettem olvasni. A történet nem is annyira, de ahogy az a könyv meg van írva, az egyszerűen zseniális. A változatosság kedvéért nem pszichopata, hanem borderline a főhős, úgy látszik, az írók vonzódnak a pszichopatológiák felé, mert belőlük jó történetek kerekíthetők. A negyedik, és egyben utolsó ilyen könyv, amit olvastam, Wass Albert: Farkasverem c. regénye, amit szintén azért nem szerettem, mert szívem szerint kétoldalanként fölpofoztam volna a főszereplőt, hogy induljon már el, és kezdjen valamit az életével...

Filmekkel nem csináltam ilyen listázást, mert nincs kedvem végiggondolni a sok-sok megnézett filmet, kár, hogy film-moly nincsen. :-)

A Wall Street farkasa

Tegnap néztük meg moziban. A történet a főhős életútját mutatja be 20 éves korától, hogy hogyan küzdötte föl magát az amerikai tőzsde-ipar egyik legbefolyásosabb cégének vezetőjévé. Leonardo DiCapriot mindenféle díjakra jelölték az alakítása miatt. A Rómeó és Júlia óta vagyok DiCaprio fanatikus, de sajna még ez az élmény sem tudta elvonni a figyelmemet arról, hogy ez a film mennyire rettentően sz*r volt. 

Spoiler következik: ennyi nemi aktust és droghasználatot régen láttam egy filmen belül (talán még sosem), a beszívottság mindenféle viselkedéses és mentális következményét nyomon követhettem, pedig egyáltalán nem érdekelt egy percig sem. Szánalmas dolognak gondolom, ha valaki csak szexszel meg droggal képes egyik napról a másikra tengődni és az életben semmi de semmi más öröme nincs. De nem ez dühített föl a legjobban, hanem az, hogy nem volt a filmnek semmi mondanivalója. A főhős minden felelősségre vonást megúszott, és a végén pontosan ugyanazt csinálta, mint a legelején. Semmi jellemfejlődés (na jó, egy rövid időszakra leszokott a drogokról meg a piáról), semmi tanulság. Ez a film nem közvetített semmilyen értéket. Vagyis értéktelen.

Ha nagyon röviden kell összefoglalnom a lényegét, akkor azt mondanám, hogy ez a film ugyanaz, mint a Sebhelyesarcú, csak nem kubai menekült, hanem amerikai hülyegyerek verzióban.