Iszonyú jól indít, de annyira, hogy
a magamon tapasztalt lelkesedés miatt már megkérdőjeleztem,
lehetséges-e ilyen világmegváltónak lennie anélkül, hogy ezós
lenne. Olyan általam rég ismert pszichológiai jelenségek
neurológiai magyarázatát kínálta, mint az autizmus, a
kényszerbetegség vagy - hogy elszakadjunk a klinikai vonaltól - a
kognitív disszonancia. Amikor ezekről olvastam, egyszerre
mérgelődtem és ábrándoztam arról, hogy így kellene tanítani a
pszichológiát a felsőoktatásban (bölcsészkar sux).
Mint gyakorló pszichológus is
igyekszik ötvözni az általa preferált analízist a
természettudományos alapú megközelítéssel, és eleinte ugyan ez
ijesztő (l. 4. fejezet), de ekkor még nem viszi túlzásba. Itt még
bőven kitartott a kezdeti rajongásom, nagyon reménykeltő és
inspiráló hatással volt rám.
A tömény pszichoanalízisről szóló
9. fejezet azonban lerombolta minden addigi lelkesedésemet a
kisgyermekkorba történő visszanyúlkálás és az álomfejtés
miatt, de olyannyira, hogy ezáltal az előzőleg olvasottak is
hitelüket vesztették számomra. Innentől kezdve már nem tudtam,
vagy legalábbis nem mertem hinni a szerzőnek. Ráadásul egyre
masszívabban lebecsülte az előző századok lokalizációs
eredményeinek negatív hatásait (pl. Broca és későbbi társai),
mert szerinte ezek tévútra vezették a neurológiát, ami konkrétan
faszság, mert attól még, hogy létezik agyi plaszticitás, adott
egy default kiinduló állapot, ami igenis lokalizácionista elvű,
ha tetszik, ha nem.
Nagyon sajnáltam, hogy az a bizonyos
9. fejezet és a múlt századok nagyjainak fikázása bekerültek a
könyvbe, mert eleinte azt hittem, ötcsillagos kedvencem lesz, de
utólag nézve jobb is így, mert legalább nem élem bele magam a
szerző biztatásába a kelleténél jobban.