Norman Doidge: A változó agy

A könyv arról szól, hogy az emberiség sokáig azt gondolta az agyról, az egy születésünktől fogva adott, megváltoztathatatlan biológiai szerv, pedig nem, mert rettenetesen plasztikus. Erre hoz 300 oldalnyi példát, kezdve a különböző érzékelésüket elvesztett betegektől a pszichiátriai eseteken át az olyan hétköznapi jelenségek magyarázatáig, mint hogy belénk rögzült szokásaink rabjai vagyunk. Az alapelv az, hogy az agyban evolúciós algoritmus szerint versengenek a szinaptikus kapcsolatok: amelyiket használjuk, az megerősödik (l. Hebb), amelyiket nem, az átadja a helyét más idegi kapcsolatoknak.

Iszonyú jól indít, de annyira, hogy a magamon tapasztalt lelkesedés miatt már megkérdőjeleztem, lehetséges-e ilyen világmegváltónak lennie anélkül, hogy ezós lenne. Olyan általam rég ismert pszichológiai jelenségek neurológiai magyarázatát kínálta, mint az autizmus, a kényszerbetegség vagy - hogy elszakadjunk a klinikai vonaltól - a kognitív disszonancia. Amikor ezekről olvastam, egyszerre mérgelődtem és ábrándoztam arról, hogy így kellene tanítani a pszichológiát a felsőoktatásban (bölcsészkar sux).

Mint gyakorló pszichológus is igyekszik ötvözni az általa preferált analízist a természettudományos alapú megközelítéssel, és eleinte ugyan ez ijesztő (l. 4. fejezet), de ekkor még nem viszi túlzásba. Itt még bőven kitartott a kezdeti rajongásom, nagyon reménykeltő és inspiráló hatással volt rám.

A tömény pszichoanalízisről szóló 9. fejezet azonban lerombolta minden addigi lelkesedésemet a kisgyermekkorba történő visszanyúlkálás és az álomfejtés miatt, de olyannyira, hogy ezáltal az előzőleg olvasottak is hitelüket vesztették számomra. Innentől kezdve már nem tudtam, vagy legalábbis nem mertem hinni a szerzőnek. Ráadásul egyre masszívabban lebecsülte az előző századok lokalizációs eredményeinek negatív hatásait (pl. Broca és későbbi társai), mert szerinte ezek tévútra vezették a neurológiát, ami konkrétan faszság, mert attól még, hogy létezik agyi plaszticitás, adott egy default kiinduló állapot, ami igenis lokalizácionista elvű, ha tetszik, ha nem.

Nagyon sajnáltam, hogy az a bizonyos 9. fejezet és a múlt századok nagyjainak fikázása bekerültek a könyvbe, mert eleinte azt hittem, ötcsillagos kedvencem lesz, de utólag nézve jobb is így, mert legalább nem élem bele magam a szerző biztatásába a kelleténél jobban.