Kiugróan jó filmkezdések

Azt hittem, három olyan filmkezdés van, ami első látásra annyira tetszett, hogy azóta is tartogatom a fejemben az emléküket, de kiderült, hogy csak kettő, most azonban mégis hármat mutogatok. Micsoda izgalom!

Az első olyan élményemet, hogy egy filmnek ezt a részét is jól és kreatívan meg lehet csinálni, 16 évesen szereztem a Dead Man on Campus (magyarul Egy hulla a szobatársam) c. amerikai vígjátéknak köszönhetően, ami egy irtó nagy marhaság, de az akkori énemet nyilván lázba hozta az egyetemi közeg és a kollégista életmód és a lázadás szelleme. No, meg az sem elhanyagolható tényező, hogy rá voltam cuppanva Mark-Paul Gosselaarra. Trailer erre.



Egy frissebb szerzemény a Juno c. szintén amerikai vígjáték főcíme 2007-ből. Ennek a filmnek külön erénye, hogy nem csak ez a dal, hanem az egész soundtrack kitűnő. Egyébként egy kamaszként véletlenül teherbe esett lány kínos 9 hónapjáról szól, trailer itt.


A plusz egy kakukktojás pedig a Sherlock Holmes, aminek a végéről azt hittem, az a főcím volt, de végül is mindegy, a lényeg, hogy nagyon jó a grafikája és a hangulata, különösen első látásra. Íme a trailere is, hátha kedvet kaptok, mert a három most említett film közül mai énemmel ezt tartom a legjobbnak.



Ha a ti fejetekben is vannak kiugróan jó főcímek, vagy minek hívják a filmek kezdetét - vagy akár végét -, akkor írjátok meg, jó lenne összegyűjteni őket!

Abundance

Peter Diamandis és Steven Kotler könyvét Meskó Berci ajánlotta nekem ebben a blogposztjában, ezért a kontextus alapján arra számítottam, arról szól, "a világ sokkal jobb, mint ahogyan a média bemutatja, de a rossz hírek sugárzása egy normális jelenség, hiszen evolúciós szempontból a negatív hírnek van igazi hírértéke, hiszen az véd meg minket a természet csapásaitól, míg a pozitív hír ismerete szelekciós előnyt nem jelent". A tartalomjegyzéket látva sejtettem, hogy ennél színesebb lesz az utazás, de nem akartam előre lelőni a poént belelapozgatással, inkább azonnal nekiveselkedtem. Néhány fejezet különösen tetszett és inspirált, de a legtöbbel az volt a problémám, hogy nem mondott semmi újat. A könyv során kiderült, eléggé képben vagyok a jövőben várható technológiai újításokkal kapcsolatban (fogalmam sincs, honnan, talán Mactól és blogokból és G+-ról), ezért a legtöbb fejezet során inkább unatkoztam, és arra vártam, hátha a következő jobb lesz. A témában jártasabbaknak tehát nem javaslom, mert számukra túlságosan belépő szintű, de aki még egyáltalán nem olvasott vagy hallott a jövőkutatásról, és alapvetően nyitott és liberális szemlélettel rendelkezik, annak kifejezetten ajánlom, mert kitűnő bevezetőt nyújt sokféle témakörben.

Az én kedvencem a tizennegyedik, oktatásról szóló fejezet volt, itt találkoztam a legtöbb újdonsággal, ezért menet közben lejegyzeteltem (mert hogy hangoskönyvként olvastam).

14. fejezet

Jelen oktatási rendszerünk az ipari forradalom során alakult ki, és még ma is hordozza magán az abban az időszakban újdonságként felfedezett és elterjedt eszméket, úgymint mesterséges részekre bontást, tömeges terjesztést, egységesítést, konformizmust. Ezeknek a jegyeknek az alkalmazása törvényszerűen aláássa a kreativitás fejlődését és az önmegvalósítást. Manapság már semmi szükségünk a tények bebiflázására, hiszen ezek az adatok bármikor elérhetőek mindenki számára gyorsan és ingyenesen („Facts are what Google does best.”). Amire a mai – és a jövőbeni – munkaerőpiacnak szüksége van, az a kreativitás, az együttműködés, a kritikus gondolkodás és a problémamegoldás. Amit manapság tanulunk, arra semmi szükségünk felnőttként, és ez nem csak a tényadatok elraktározására igaz, hanem a készség szintű tudásra is. A matematikai tananyagot felnőtt fejjel csak a matematikával foglalkozó szakmákban használják, a túlnyomó többségnek a geometriai törvények és a logaritmus helyett inkább számtani, statisztikai és valószínűségszámítási ismeretekre, tehát alkalmazott matematikára lenne szüksége, amiből – nálunk legalábbis – a középiskolák maximum az elsőt teljesítik. Addig azonban nem lehetséges áttörő pedagógiai reformot indítani, amíg nem változik a számonkérés mikéntje, mert az elvárások irányítják a tananyag felépítését.

(Egy beszúrt gondolat: ahogy a technika egyre gyorsabb ütemben fejlődik, egyre kevésbé lesz szükség olyan munkakörökre, amelyekre a jelen iskolarendszer trenírozza a diákokat. Meg fognak szűnni a humán gondolkodást nélkülöző, robotizálható feladatok, és csak azoknak az embereknek lesz állásuk, akik valami egyedit és leprogramozhatatlant tudnak nyújtani a társadalom számára.)

Sugata Mitra (indiai fizikus) gondolt egyet, és indiai szegénynegyedekben olyan számítógépeket állított ki, melyeken csak egy böngésző futott. A gépek úgy működtek, mint egy bankautomata, nem lehetett őket elmozdítani a helyükről. Az iskolába nem járó gyerkőcök kíváncsiak voltak, és seperc alatt megtanulták kezelni a gépet, amit előtte még sosem láttak. Később Sugata Mitra azzal kísérletezett, hogy biológiát és biotechnológiát tanított ezeken a gépeket keresztül, az egyszerűség kedvéért angol nyelven, amin a gyerekek korábban nem beszéltek, és a „képzés” végén megíratta velük az USA-ban alkalmazott biológia tesztet. A körülményekhez képest ugyan nem voltak nagyon rossz eredményeik, de sajnos még kettessel sem mentek át a teszten, viszont ha volt egy mentoruk, teljesítményük felvette a versenyt amerikai kortársaikkal. Félreértés ne essék, nem valami übertuti pedagógiai érzékkel ellátott biológia tanárt rendeltek ki melléjük mentorkodni, hozzá nem értő amerikai önkéntes nagymamák heti egy órában Skype-on keresztül csevegtek velük, akiknek csak annyi volt a dolguk, hogy kérdésekkel és lelkesítéssel lássák el a tanulókat. Ennek az ún. minimálisan invazív oktatásnak a lényege tehát, hogy nincs szükség tanárokra és iskolaépületre, csak minden gyerek kezébe kell adni egy laptopot vagy egy tabletet egy böngészővel. (Pontosítva: még jobb, ha nem kap minden gyerek laptopot vagy tabletet, mert egy gyerek egy géppel kevesebbet tanul, mint négy gyerek egy géppel, valószínűleg az együttműködés és az interaktivitás miatt.) Ez egyben személyre szabott oktatást is biztosít, hiszen a gyerek egyedi képességei és tempója szerint tud haladni a tananyagban, ráadásul ott és akkor, ahol és amikor kedve szottyan tanulni. A személyre szabott oktatáshoz persze nincs szükség humán tanárra, ezt a feladatot egy mesterséges intelligencia is el tudja végezni, hasonló módon ahhoz, ahogyan a számítógépes játékokban csak akkor ugorhatunk a következő pályára, miután az aktuális szintet kellő pontszámmal teljesítettük.

(Két beszúrt gondolat: 1. A Google épp olyan laptopot dobott a piacra, aminek az operációs rendszere nagyjából egyetlen böngésző és pont, mert egyre inkább minden a felhőben működik és tárolódik. Ezek szerint pedagógiai szempontból is jó irányba haladnak. 2. Az angol nyelv világuralomra fog törni, szép lassan maga alá gyűr majd minden kisebbet, hiába fognak ellene kapálózni a hagyománytisztelő nyelvőrök. Nem kell aggódni, annyira azért nem gyors ez az evolúciós folyamat, hogy mi is kapjunk belőle, mire ez bekövetkezik, addigra már a gyerekeink is alulról fogják szagolni az ibolyát.)

A huszonegyedik a média évszázada, amiben a gyerekek figyelméért ezer meg egy médium verseng. Ebben a csilli-villi közegben persze, hogy unalmas az iskola. Úgy kell átalakítani az oktatást, hogy ne csak szórakoztató, hanem egyenesen addiktív legyen. Lehetőség szerint minél inkább videojátékszerű és minél kevésbé iskolaszerű, mert a videojátékok igenis tanítanak. Az építgetős játékok (pl. Sim City, Roller Coaster Tycoon) a tervezést és a stratégiai gondolkodást, az interaktív játékok az együttműködést, a customizable játékok pedig a kreativitást és az innovációt trenírozzák. Ezek mind-mind a 21. században kívánatos, modern készségek. Érdemes abba belegondolni, hogy a mai általános iskolások 2070 körül mennek majd nyugdíjba, tehát a most megszerzett képességeikkel az akkori világ munkaerőpiacán kell majd helytállniuk. Vessük össze az 1950-es évek technológiai fejlettségét a mostanival, és tegyük fel a kérdést: milyen világ lesz akkor?

4DX élmény Pí életével

Első találkozásom a Pí életével egy könyvesboltban történt, amikor a cím alapján azt hittem, ez egy main stream matekos könyv, de a fülszövegből egyből kiderült, hogy egy regény, aminek semmi köze a 3,14-hez, viszont regényként is érdekelni kezdett. Otthon azonban véletlenül elolvastam egy spoileres könyvértékelést, és utána éveken át arra vártam, hogy ezt elfelejtsem, mivel azonban folyton újra és újra feltettem magamnak a kérdést, elfelejtettem-e már, ez máig nem sikerült.

Amikor megtudtam, hogy mozifilmet készítettek belőle, azt gondoltam, előbb gyorsan elolvasom a könyvet, és utána nézem meg a filmet, de amikor – immáron utoljára – feltettem magamnak az ominózus kérdést, sajnos rá kellett döbbennem, hogy még várnom kell. A mozi lehetősége így ugrott. Sebaj, amikor megnéztem a film trailerét, az nagyon elvette a kedvem attól, hogy megnézzem. Elsősorban az nem tetszett, hogy irreálisnak tűntek benne a kiragadott jelenetek, és azok is rettentő giccsesen festettek, így aztán nem is bántam annyira, hogy inkább könyv formában fogom fogyasztani a sztorit.



Csakhogy egyik nap kiderült, Bercnek és Medvnek szíve vágya, hogy kipróbálják a 4D mozit, és abban megtekintsék – félig kizárásos alapon, félig az innen-onnan olvasott filmajánlók alapján – a Pí életét. Mivel a két fickó között én voltam az összekötő nem fickó, és a 4D mozi engem is érdekelt, adott volt, hogy vágjunk bele.

A film rettenet. Még úgy is, hogy gyorsan kiderül, a címnek egy kicsi köze mégis van a 3,14-hez, de ennek semmi jelentősége. Pí a főhős srác neve, aki családjával együtt hajótörést szenved az óceán kellős közepén, és ő egyedüliként megmenekül, vízi kóborlását pedig elmeséli egy írópalántának, aki regényt tervez írni történetéből. A csattanó az, hogy [spoiler on] Pí a kalandot csöppet kiszínezve tálalja, egész konkrétan a vele együtt kezdetben megmenekülő, de időközben elhulló emberek személyét állatokkal helyettesíti. A film nézői ezt a verziót láthatják 90 percen keresztül, és csak a végén derül ki, hogy ez csak a képzelet szüleménye, ami nem meglepő, lévén elég nagy baromságok történnek benne. A tanulság az, hogy történeteket kitalálni azért jó, mert színesebbek és érdekesebbek a valóságnál, és így van ez Istennel is [spoiler off].

A legfőbb bajom az volt, hogy sok mindenben nem értettem egyet a főszereplővel, nem egyezett a világképünk, nem értettem egyet a döntéseivel, ezért nem volt szimpatikus. Emellett nem tetszettek a valósághűtlen elemek, amiket nem tudtam értelmezni; erre a legkiugróbb példa az elvarázsolt sziget, ami nappal klassz és vidám hely, de éjjel emberevő növények uralják, és a sziget kis édesvízi tavai gyilkos savakká változnak. Nem szerettem azt sem, hogy az egész csónakban szenvedős történet az írónak szóló mesélés keretébe volt foglalva. A csattanó előkészítéséhez erre valószínűleg elengedhetetlen szükség volt, de engem akkor is idegesítettek az oda-vissza ugrálások és a felnőtt fejjel kinyilatkoztatott áhítatos dumák. De hogy valami jót is írjak a tartalomról, a film elejét szerettem, egészen addig, amíg Pí magára nem maradt. Sőt, amikor kisebb volt, kifejezetten rá voltam kattanva, olyan aranyos színészt választottak a gyerek szerepére, l. a mellékelt képet. Itt még jó poénokat sütöttek el, és szimpatikusak voltak Pí szülei is.

De amilyen szar volt a film, olyan sokat hozzáadott a 4DX mozi élménye ahhoz, hogy összességében mégis pozitívan jöjjek ki a fent vázolt kompromisszumból. A legnagyobb hangsúlyt a szék mozgása kapta. Mivel az óceánon töltött napok során hősünk rengeteg időjárási és egyéb kalandos viszontagságba keveredett, bőven volt alkalom arra, hogy a jelenetek alatt a szék ide-oda dőljön, gyakran a látottakhoz képest tökéletes szögben és tempóban. A viharok voltak a legizgalmasabbak, ekkor szabályosan rángatott és rugdosott a szék, néha olyan volt, mint valami gagyibb vidámparki játék. Az óceánon gyakran fújt a szél is, ettől én speciel fáztam, viszont a bal fülem mellett van egy apró luk a szék támláján, és abból olykor-olykor hirtelen, erős, süvítő levegőlöketet kaptam, amitől mindig rettentően megrémültem, ez volt a legvagányabb. Néha kaptunk az arcunkba felfröccsenő vízpermetet, féltem is, hogy majd vizes lesz a szemüvegem tőle (direkt vízálló táskát vittem), de a parám alaptalan volt, semmi bántódásom nem esett, és nem is értem, hogyan, de a víz iránya úgy van beállítva, hogy annak ellenére, hogy az arcomba érkezett a permet, mégsem lett retkes tőle a szemüvegem, szóval ki van ez találva nagyon okosan. Amikor vihar volt és villámlott, a nézőtér mögé szerelt stroboszkópok is felvillantak, ez jó ötlet. A szagokkal viszont elégedetlenek voltunk, egyrészt mert csupán néhány alkalommal eresztettek belőlük az orrunk alá, másrészt amikor megtették, akkor sem volt elég átható az intenzitása. A több ezer illatmintás készletből a Westend állítólag csak nyolcat vásárolt meg, úgyhogy érthető a takarékoskodásuk.

Érdekes módon ezek a negyedik dimenziós hatások nálam épp az ellenkezőjét váltották ki, mint amire hivatottak. A csónak mozgásától és az óceánon uralkodó fuvallattól elvileg még jobban bele kellett volna élnem magam a cselekménybe, ennek ellenére engem éppen kizökkentett az, hogy a valós ingerekre figyeltem a filmben látottak helyett. A messziről érkező szél fúvására szolgáló, plafontájt elhelyezett eszköz pedig végig olyan hangosan üzemelt, hogy az kifejezetten zavaró volt. Én úgy voltam vele, egyszer akarom kipróbálni a 4D-t, de úgy érzem, fogok még akarni visszamenni. Belemerülős, érzelgősebb filmekhez a figyelemelterelés miatt nem javaslom, de az efféléket az akciók szegénysége miatt valószínűleg nem is vetítik a 4DX teremben. Felületesebb, elsősorban kalandra és látványra épülő filmekhez viszont ajánlom, mert egyedi élmény.

A képlet

Nemrég adták a cool-on. Az alapsztori az, hogy  1959-ben általános iskolás gyerekek lerajzolják, hogy milyennek képzelik a jövőt, majd a rajzokat egy időkapszulába zárják. 2009-ben ássák elő őket. Az egyik rajz helyén azonban csupa-csupa számok vannak a lapon. Az asztrofizikus apuka elkezdi nézegetni a számokat, majd rájön, hogy ezek a számok mind-mind az elmúlt 50 évben megtörtént katasztrófák időpontjait és az áldozatok számát jelölik.
A cselekmény közepes gyorsasággal bontakozik, a lényeg, hogy az utolsó dátum egy olyan katasztrófát jelöl, amiben minden létező ember meghal a földön. Szeretitek a "szaladunk a világvége elől" típusú filmeket? Én nagyon bírtam a Függetlenség napját és a Holnaputánt, és a Legenda vagyok-ot. A Deep impact és az Armageddon is tetszett. Még a Mag-ról és a 2012-ről is azt gondoltam, hogy egyszer megnézhetők.
A film vége következik (akiket érdekel, ezt most ugorják át): azt gondoltam, hogy "na végre egy film, amiben tényleg eljön a világvége, nincs menekvés". De aztán jön a nyálas-klisés amerikai hidegzuhany: naná, hogy a világvégét is túl lehet élni, ráadásul gusztusalan gyomorforgató gagyi módon.
Gáborral az első mozis randinkon a Jelek c. filmet néztük meg. Az is világvégés, ufókkal spékelve. Szörnyen rossz film. Akkor azonban annyira bátortalanok voltunk, hogy illedelmesen közöltük a másikkal a mozi után, hogy "egész jó kis film volt". Kegyes hazugság. Valamikor sokkal később derült ki, hogy mindketten csak szörnyülködni tudunk rajta. Azóta is emlegetjük, a szar filmek mércéjeként használjuk. Ez tegnap is előkerült, ugyanis a Képlet kapcsán is arra a következtetésre jutottunk, hogy "ez legalább annyira szar film, mint a Jelek".
Amikor ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy nincs olyan film, aminek a végén kipusztul az emberiség. Egyszer kellene egy olyat is csinálni. Biztos vagyok benne, hogy tetszene az embereknek. Egy ilyen befejezés legalább annyira megdöbbentő lenne, mint a Hetedik érzék vagy a Pillangó hatás vége.
Összességében véve a Képlet egy tök jó alapötlet elgagyisítása. Ne nézzétek meg. (Hopp, ez így nem is ajánló, csak kritika. Na mindegy.)