Fogadjunk, neked sem sűrűn jut eszedbe, mennyire klassz hely Magyarország, különösen magyarként. Márpedig a Crossing Over (magyarul A szabadság határai) című film megtekintésével töltött közel két óra után nekem az első gondolatom az volt, hogy wow, de jó, hogy a hazámban élek, és nem vagyok egy kisebbség tagja.
A film cselekménye nem kettő és nem három, hanem tényleg sok szálon zajlik, egymástól teljesen különböző múltú személyek és családok sorsán keresztül belekóstoltatva az amerikai bevándorlók életébe, hangsúlyt fektetve a nemzeti identitásra és a beilleszkedés gyakorlati, bürokratikus nehézségeire. A trailer eléggé akciódúsra sikerült a komplett film arányaihoz képest, ennél sokkal csendesebb és drámaibb hangulatra kell berendezkedni. Elejétől a végéig boldog és szomorú egyaránt, mint az élet maga. Nem mellesleg Jim Sturgess játssza az egyik mellékszerepet a sok közül, és noha én alapvetően nyálcsorgatás céljából néztem meg, csak miatta nem ajánlanám, a film életszaga és a bennem kialakult új nézőpontok miatt azonban javaslom megtekintésre (nem mindenkinek, az intoleranciára és rasszizmusra hajlamos érdeklődők messze kerüljék el).
Take This Waltz
Lány vagy? Hosszú távú párkapcsolatban élsz? Vannak benne hullámvölgyek? (Nyilván igen, az élet nem egy lapos csík.) Netán kifelé kacsingatsz ebből az unalmas megbízhatóságból? Nézd meg ezt a filmet, szerintem tetszeni fog!
(SPOILER! Olyanokba ne menjünk bele, hogy ki az az őrült, aki képes lenne a szakácsként funkcionáló Seth Rogent lecserélni egy ilyen nyálképű bájgúnárra, viszont az élethelyzet bemutatása és annak valószerűen történő megjelenítése és Michelle Williams alakítása miatt figyelemre méltó film.)
(SPOILER! Olyanokba ne menjünk bele, hogy ki az az őrült, aki képes lenne a szakácsként funkcionáló Seth Rogent lecserélni egy ilyen nyálképű bájgúnárra, viszont az élethelyzet bemutatása és annak valószerűen történő megjelenítése és Michelle Williams alakítása miatt figyelemre méltó film.)
Norman Doidge: A változó agy
Iszonyú jól indít, de annyira, hogy
a magamon tapasztalt lelkesedés miatt már megkérdőjeleztem,
lehetséges-e ilyen világmegváltónak lennie anélkül, hogy ezós
lenne. Olyan általam rég ismert pszichológiai jelenségek
neurológiai magyarázatát kínálta, mint az autizmus, a
kényszerbetegség vagy - hogy elszakadjunk a klinikai vonaltól - a
kognitív disszonancia. Amikor ezekről olvastam, egyszerre
mérgelődtem és ábrándoztam arról, hogy így kellene tanítani a
pszichológiát a felsőoktatásban (bölcsészkar sux).
Mint gyakorló pszichológus is
igyekszik ötvözni az általa preferált analízist a
természettudományos alapú megközelítéssel, és eleinte ugyan ez
ijesztő (l. 4. fejezet), de ekkor még nem viszi túlzásba. Itt még
bőven kitartott a kezdeti rajongásom, nagyon reménykeltő és
inspiráló hatással volt rám.
A tömény pszichoanalízisről szóló
9. fejezet azonban lerombolta minden addigi lelkesedésemet a
kisgyermekkorba történő visszanyúlkálás és az álomfejtés
miatt, de olyannyira, hogy ezáltal az előzőleg olvasottak is
hitelüket vesztették számomra. Innentől kezdve már nem tudtam,
vagy legalábbis nem mertem hinni a szerzőnek. Ráadásul egyre
masszívabban lebecsülte az előző századok lokalizációs
eredményeinek negatív hatásait (pl. Broca és későbbi társai),
mert szerinte ezek tévútra vezették a neurológiát, ami konkrétan
faszság, mert attól még, hogy létezik agyi plaszticitás, adott
egy default kiinduló állapot, ami igenis lokalizácionista elvű,
ha tetszik, ha nem.
Nagyon sajnáltam, hogy az a bizonyos
9. fejezet és a múlt századok nagyjainak fikázása bekerültek a
könyvbe, mert eleinte azt hittem, ötcsillagos kedvencem lesz, de
utólag nézve jobb is így, mert legalább nem élem bele magam a
szerző biztatásába a kelleténél jobban.
A hosszú menet
Mi is ez? Film- és könyvajánló blog. Akkor én most egyszerre teszem a kettőt, sőt, még egy pasit is ajánlok! ;)
Pont egy évvel ezelőtt akadtam a kezembe A hosszú menet című könyv, amiről annyit kell tudni, hogy a mai napig nem tisztázott, mennyi a valóságalapja. A történet: 1941 áprilisában hat rab egy lengyel lovassági tiszt (azaz az író) Slavomir Rawicz vezetésével megszökik egy szibériai munkatáborból. Hóval, faggyal, hőséggel, éhséggel és szomjúsággal dacolva menetelnek kilenc hónapon keresztül Szibérián, Mongólián, a Góbi sivatagon és Tibeten át Indiába. Az 5000 kilométeres út végére mindössze négyen maradnak életben. A könyv egyes állításait már megjelenésekor, 1955-ben is erős kétségekkel fogadták, de a 2006-ban megnyílt szovjet archívumok iratai több ponton is megingatják Rawicz állításait: nincs például adat arról, hogy a könyvben szereplő tábor valaha is létezett volna. A hat szökevényről hazájukban semmit se tudnak. Indiában nincs nyoma annak, hogy Rawicz valaha is ott járt volna. Mivel az író 2004-ben meghalt, sosem fogjuk megtudni, a valósággal szembeni változtatások szándékosak vagy csupán az emlékezetének csalásai, netán az egész könyv fikció.
Számomra a könyv közepes volt. Az eleje teljesen élethű, ezért még amikor egy kicsit hihetetlenebb események játszódtak, akkor is az volt az érzésem, fikció volta ellenére el tudom hinni, hogy efféle dolgok zajlottak a világban akkoriban. A második felében viszont elkezdtek olyasmik történni, amiktől elég Hollywood-érzésem támadt, ezzel párhuzamosan pedig kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet. Az eleje iránti lelkesedésből a végére semmi nem maradt bennem, csak azt vártam, hogy vége legyen. Nagyon kár érte.
Ezután kiderült számomra, hogy a könyvből film is készült, de mivel ennek megtekintésére egy évet várnom kellett, a cselekmények folyását nem tudtam részletesen összevetni, csak a főbb események voltak a fejemben, amik nyilván stimmeltek a könyvhöz képest.
Mivel érdekelnek a szenvedős, gyaloglós, túlélős filmek, ezért a műfaj bejött, de ezen belül is megállja a helyét, nem vontatott, nincsenek túldramatizált snittek, nem túloztak el benne semmit. Ráadásul számomra igen sokat dobott a film értékén, hogy egy számomra eddig ismeretlen, Jim Sturgess nevű, a film forgatásának évében 32 éves fiatalember játszik benne, márpedig én nem csak hogy nem láttam, de eddig eszembe sem jutott, hogy lágeres-szenvedős-túlélős filmben jóképű fickó is felbukkanhat. Még a könyv olvasásakor sem cikázott át az agyamon. Valahogy az ilyen történetekben nem az ugrik be az ember lányának, mennyire nézhet ki jól a sínylődő főhős. Jim Sturgess egyébként színész mivoltának megfelelően alapjáraton sajnos elég szépfiú, de azért egy guglis kereséssel ki lehet fogni karakánabb fotókat is, lásd a mellékelt képet.
A női főszereplőt egyébként Saoirse Ronan játssza, aki 13 éves gyerekszínészből ért komoly szerepeket vállaló színésznővé. A Vágy és vezekléssel indította hollywoodi karrierjét, abban se rossz, de én a Hannában kedveltem meg őt igazán, ami az egyik kedvenc filmem, egyszer írhatnék is róla.
Számomra a könyv közepes volt. Az eleje teljesen élethű, ezért még amikor egy kicsit hihetetlenebb események játszódtak, akkor is az volt az érzésem, fikció volta ellenére el tudom hinni, hogy efféle dolgok zajlottak a világban akkoriban. A második felében viszont elkezdtek olyasmik történni, amiktől elég Hollywood-érzésem támadt, ezzel párhuzamosan pedig kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet. Az eleje iránti lelkesedésből a végére semmi nem maradt bennem, csak azt vártam, hogy vége legyen. Nagyon kár érte.
Ezután kiderült számomra, hogy a könyvből film is készült, de mivel ennek megtekintésére egy évet várnom kellett, a cselekmények folyását nem tudtam részletesen összevetni, csak a főbb események voltak a fejemben, amik nyilván stimmeltek a könyvhöz képest.
A női főszereplőt egyébként Saoirse Ronan játssza, aki 13 éves gyerekszínészből ért komoly szerepeket vállaló színésznővé. A Vágy és vezekléssel indította hollywoodi karrierjét, abban se rossz, de én a Hannában kedveltem meg őt igazán, ami az egyik kedvenc filmem, egyszer írhatnék is róla.
The Grey
A trailer alapjánt ez egy izgalmas, akciódús túlélő film, ráadásul én kifejezetten kedvelem a nagy fehérségben és extrém hidegben játszódó történeteket. Az előzetes azonban sajnos rettentő csalóka, a majdnem két órásra nyújtott sztori zömében a főhős csak mered a távolba, vagy a sötétben hallgatja a farkasok vonyítását, vagy huszonötödszörre is ugyanazon az egy szerelmes jeleneten nosztalgiázik. Eszméletlenül unalmas, még beletekergetve is, semmiképpen ne pazaroljátok rá az időtöket!
Elysium - Zárt világ
150 év múlva a gazdagok építenek maguknak egy űrállomást, és élik tökéletes világukat. A Föld megmarad a többi embernek, ahol ekkorra zsúfoltság, betegségek, légszennyezés, szegénység és bűnözés jellemző az életre. A föntieknek van egy szuper-berendezésük: egy gyógyító ágy, amire ha ráfekszel, azonnal meggyógyítja a betegségeidet. A Földön persze ilyen nincs.
Hogy, hogy nem, Matt Damonnak és ifjúkori szerelmének hirtelen egyszerre válik igen sürgetőssé, hogy eljussanak egy ilyen ágy közelébe. Ezért Matt Damon néhány alvilági barátjával együtt arra vállalkozik, hogy megbontják a rendszert és feljutnak az előlük egyébként elzárt világba. Még ők is meglepődnek, amikor ez sikerül, de persze további kalandok várnak rájuk "odafönt" is...
Matt Damon még a ráncaival együtt is csúcs, Jodie Foster Gábor szerint még 50 fölött is dögös, az ifjúkori szerelmet játszó Alice Barga a Legenda vagyokban szerepelt korábban, jé, ott is egyetlen fiatal női szereplőként. Tetszenek a "beszélőnevek", Matt Damont Max-nek hívják. Max, mint maximum, maximalista, maximális, csúcs szuper. A nő neve Frey, bár én végig Fay-t értettem, mint Faith, hit, hiszek benned, de így is sokat mondó, hogy Frey, free, mint szabad, szabadság, egyenlőség, satöbbi.
Engem a film leginkább a Lopott időre emlékeztetett, mert az is a jövőben játszódik, és az is rendszer-bomlasztásra invitál. A film végén - ahogy lenni szokott - részben helyreáll az igazságérzetünk, részben megmarad az űr, hogy akkor mégis hogyan történhetett volna másképpen.
A film készítői arra szerettek volna rávilágítani, hogy a világban egyre több a nagyon gazdag és a nagyon szegény ember, egyre nő a szakadék, és ki tudja, ez hova vezet hosszú távon. A film készítői készítették a District 9 c. filmet is, amiben szegény ufók idetévednek a Földre, és az emberek cudarul bánnak velük. Gábor imádja azt a filmet, sosem értettem meg, hogy miért, és az Elysium is nagyon tetszett neki. Nekem sokkal inkább beleillik az élvezhető, akciódús, látványos, mondanivalóval is itt-ott rendelkező sablon-filmek sorába.
World War Z
Igen ritkán járok moziba, pláne hollywoodi remekműveket megtekinteni, hébe-hóba látott barátok azonban olyan hülyeségekre is rá tudnak venni, mint hogy zombis filmen izguljunk éjszakába nyúlóan.
A sztori az, hogy Brad Pitt egy korábban amerikai állami szervnél dolgozó visszavonult szuperhős, akit a külső körülmények rákényszerítenek, hogy idilli családi életéből kizökkenve újra szuperhősködjön egy utolsót. A külső körülmény jelen esetben az, hogy ismeretlen eredetű vírus támadta meg (nyilván) az egész bolygót, aminek eredményeképpen másodpercről-másodpercre tömegesen válnak zombikká szegény ártatlan emberek. Brad Pitt dolga, hogy megmentse az egész emberiséget, méghozzá úgy, hogy totál laikusként rájön, mi okozza a vírust és mi az ellenszere. Vajon sikerül neki?
A bárgyú sztori ellenére egészen tetszett a film. Ezen sokat dobott, hogy a zombik hangja néha olyan szörnyűséges volt, hogy libabőrös lettem tőlük, ezzel a borzongással ellentétben a filmzene vissza-visszatérően a Muse Isolated System című dala volt a zenekar legújabb albumáról, ami mozis körülmények között különösen szépen szólt.
A sztori az, hogy Brad Pitt egy korábban amerikai állami szervnél dolgozó visszavonult szuperhős, akit a külső körülmények rákényszerítenek, hogy idilli családi életéből kizökkenve újra szuperhősködjön egy utolsót. A külső körülmény jelen esetben az, hogy ismeretlen eredetű vírus támadta meg (nyilván) az egész bolygót, aminek eredményeképpen másodpercről-másodpercre tömegesen válnak zombikká szegény ártatlan emberek. Brad Pitt dolga, hogy megmentse az egész emberiséget, méghozzá úgy, hogy totál laikusként rájön, mi okozza a vírust és mi az ellenszere. Vajon sikerül neki?
A bárgyú sztori ellenére egészen tetszett a film. Ezen sokat dobott, hogy a zombik hangja néha olyan szörnyűséges volt, hogy libabőrös lettem tőlük, ezzel a borzongással ellentétben a filmzene vissza-visszatérően a Muse Isolated System című dala volt a zenekar legújabb albumáról, ami mozis körülmények között különösen szépen szólt.
Fékevesztett evolúció
Amire a kedvcsináló és a tartalomjegyzék alapján számítani lehet, az az, hogy némi elméleti bevezető után témájukban jártas tudósok elmesélik néhány civilizációs betegségnek tartott jelenség evolúciós hátterét. Én személy szerint titokban arra is vágytam, hogy éppen az evolúciós kontextusba ágyazás miatt ezeket kifejezetten nem tekintik majd természetellenesnek (de nem így lett).
Csányi Vilmos indító fejezetének inspirálónak kellett volna lennie, én ehelyett attól kezdtem félni, el tudom-e majd olvasni a könyvet, ő ugyanis egy nagyon elméleti és szerintem néhány tévedést is tartalmazó, unalmas fejezetet rittyentett debütálóként. Túl azon, hogy nála nincs olyan, hogy génszelekció (ezt igazából már megszoktam), szerinte az evolúció a komplexitás felé halad, ráadásul az utolsó előtti nyelvi hasonlata szerintem egyszerűen nem igaz (miszerint a viselkedési szabályok felismerésének köszönhetően az ember olyan helyzetben is meg tudja ítélni, mi a helyes magatartás, ha abban nincsenek is viselkedési szabályok, és ez a képesség nyilvánul meg abban is, hogy ha anyanyelvünkön hallunk egy addig még sosem hallott mondatot, arról meg tudjuk ítélni, szemantikailag rendben van-e és grammatikailag helyesen van-e összerakva).
Szerencsére azonban bíztam a többi szerzőben, és örültem, hogy Csányi nem irt többet ebben a könyvben.
Ezután Miklósi Ádám két fejezeten keresztül mesél a megszaladási jelenségek biológiai és kulturális hátteréről úgy, hogy meghozza azt a kitartó olvasási kedvet, amire később a vendégszerzők fejezeteinél még szükségünk lesz. Ez a kettő volt a kedvencem, mert nem lerágott csontokról beszélt, hanem izgalmas, újszerű dolgokról, jó stílusban. Ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy ha jól értettem, magának a kultúrának a kialakulása is egy megszaladási jelenségnek tekinthető (wow!), de ezt nem mondta ki explicite, úgyhogy ha én értettem félre a háttér gondolatot, engem tessék bántani, ne őt.
Ezután következik az a négy fejezet, amiben ugyanennyi számomra eddig ismeretlen tudós mesél a cukorbetegség, a prostitúció, a testképzavarok és a droghasználat jelenségéről.
Gyakran olvasok és hallok az egészséges táplálkozásról és életmódról, de még soha semmi nem volt annyira meggyőző a rengeteg hír közül, mint az a 25 oldal, amit Fövényi József írt, noha ez nem is szólt a tanácsadásról, és nem is mondott semmi rettentően újat, egyszerűen marha jól összefoglalta és elém tárta, mi vár azokra, akik többet zabálnak, mint amennyit mozgással felhasználnak. Én ennek hatására elhatároztam, hogy csökkentem a nassolásaim mértékét. Miklósi Ádám mellett nálam ő a tuti befutó.
A prostitúcióról és a testképzavarokról szóló fejezet siralmas, egyáltalán nem arról szól, amit ebben a könyvben vártam. A bevezetőben a szerzők (Forrai Judit ill. Ujfalussy Dorottya Júlia) gyorsan túlesnek azon, miért tekinthetők ezek megszaladási jelenségeknek és mi a hátterük, de onnantól az előbbi inkább kultúrtörténeti (ennek mondjuk még épp van létjogosultsága), szociológiai és pszichológiai leírás a prostitúcióról, valamint elmélkedés a megoldási lehetőségekről. Ennél még rosszabb a táplálkozási zavarokról szóló rész, ami egy kisebb releváns bevezetőn túl szintén inkább a betegségek pszichológiai leírása, mintsem a megszaladás kifejtése. Ami eléggé kiverte nálam a biztosítékot, az az önellentmondás, hogy miután az író levezeti, minden történelmi kor testképideálját a rendelkezésre álló erőforrások határozzák meg, ezt a törvényszerűséget a sok szörnyű kórkép leírása során elfelejti, és megoldást próbál keresni arra, hogy a mai kor női testideálja a vékony alkat. (Fel is merült bennem a gyanú, hogy a szerző nem teljesen kompetens ebben a témakörben, és valóban, Ujfalussy Dorottya Júlia etológia szakon, téri tájékozódás témában van igazán otthon, szóval lehet, hogy nem rá kell haragudni, hanem a szerkesztőkre.)
A droghasználatról szóló fejezet ezekhez képest egy kicsit közelebb áll ahhoz, amiről szól a könyv, és noha a záró részekben nagy hangsúlyt kapott a drogprevenció, az is evolúciós magyarázatokkal körítve, melyik mitől működőképesebb, mint a másik, szóval Demetrovics Zsolt okos fickó, és remekül ír.
A végén áll Miklósi Ádám kitekintése, ami újfent klassz, és itt már egészen bizonyos voltam abban, hogy ezt a könyvet ő dobta fel, nélküle csupán erős közepes lett volna.
A könyvet összességében azért inkább élveztem, mint sem, de rettentően hiányoltam azt a hozzáállást, hogy ezt a sok csúnya dolgot, mint kövérség és szex és drog, a természet részeként próbálja meg láttatni az olvasóval.
Kiknek ajánlom? Akiket érdekelnek az olyan felkapott társadalmi ügyek, mint a fent említett négy jelenség, illetve akik természettudományos világnézettel rendelkeznek, de nem expertek az evolúció témakörében.
Kiknek nem? Aki tanultak pszichológiát, azoknak rém unalmasak lesznek a civilizációs betegségekről szóló fejezetek (kivéve a cukorbetegségről szólót).
The PhD Movie
Kicsit csalódtam ebben a filmben, bár aranyos és vicces. Azt hittem, lesz valami plusz varázsa attól, hogy képernyőre vitték a képregényt, de szerintem nem lett.
A kényelmes kanapékat és a vetítővásznat kihasználva hetente egyszer filmet nézünk az egyetemen. Majd írok a múlt hetiről is, és a továbbiakról is be fogok számolni.
Kiugróan jó filmkezdések
Azt hittem, három olyan filmkezdés van, ami első látásra annyira tetszett, hogy azóta is tartogatom a fejemben az emléküket, de kiderült, hogy csak kettő, most azonban mégis hármat mutogatok. Micsoda izgalom!
Az első olyan élményemet, hogy egy filmnek ezt a részét is jól és kreatívan meg lehet csinálni, 16 évesen szereztem a Dead Man on Campus (magyarul Egy hulla a szobatársam) c. amerikai vígjátéknak köszönhetően, ami egy irtó nagy marhaság, de az akkori énemet nyilván lázba hozta az egyetemi közeg és a kollégista életmód és a lázadás szelleme. No, meg az sem elhanyagolható tényező, hogy rá voltam cuppanva Mark-Paul Gosselaarra. Trailer erre.
Egy frissebb szerzemény a Juno c. szintén amerikai vígjáték főcíme 2007-ből. Ennek a filmnek külön erénye, hogy nem csak ez a dal, hanem az egész soundtrack kitűnő. Egyébként egy kamaszként véletlenül teherbe esett lány kínos 9 hónapjáról szól, trailer itt.
A plusz egy kakukktojás pedig a Sherlock Holmes, aminek a végéről azt hittem, az a főcím volt, de végül is mindegy, a lényeg, hogy nagyon jó a grafikája és a hangulata, különösen első látásra. Íme a trailere is, hátha kedvet kaptok, mert a három most említett film közül mai énemmel ezt tartom a legjobbnak.
Ha a ti fejetekben is vannak kiugróan jó főcímek, vagy minek hívják a filmek kezdetét - vagy akár végét -, akkor írjátok meg, jó lenne összegyűjteni őket!
Az első olyan élményemet, hogy egy filmnek ezt a részét is jól és kreatívan meg lehet csinálni, 16 évesen szereztem a Dead Man on Campus (magyarul Egy hulla a szobatársam) c. amerikai vígjátéknak köszönhetően, ami egy irtó nagy marhaság, de az akkori énemet nyilván lázba hozta az egyetemi közeg és a kollégista életmód és a lázadás szelleme. No, meg az sem elhanyagolható tényező, hogy rá voltam cuppanva Mark-Paul Gosselaarra. Trailer erre.
Egy frissebb szerzemény a Juno c. szintén amerikai vígjáték főcíme 2007-ből. Ennek a filmnek külön erénye, hogy nem csak ez a dal, hanem az egész soundtrack kitűnő. Egyébként egy kamaszként véletlenül teherbe esett lány kínos 9 hónapjáról szól, trailer itt.
A plusz egy kakukktojás pedig a Sherlock Holmes, aminek a végéről azt hittem, az a főcím volt, de végül is mindegy, a lényeg, hogy nagyon jó a grafikája és a hangulata, különösen első látásra. Íme a trailere is, hátha kedvet kaptok, mert a három most említett film közül mai énemmel ezt tartom a legjobbnak.
Ha a ti fejetekben is vannak kiugróan jó főcímek, vagy minek hívják a filmek kezdetét - vagy akár végét -, akkor írjátok meg, jó lenne összegyűjteni őket!
Abundance
Az én kedvencem a tizennegyedik, oktatásról szóló fejezet volt, itt találkoztam a legtöbb újdonsággal, ezért menet közben lejegyzeteltem (mert hogy hangoskönyvként olvastam).
14. fejezet
Jelen oktatási rendszerünk az ipari forradalom során alakult ki, és még ma is hordozza magán az abban az időszakban újdonságként felfedezett és elterjedt eszméket, úgymint mesterséges részekre bontást, tömeges terjesztést, egységesítést, konformizmust. Ezeknek a jegyeknek az alkalmazása törvényszerűen aláássa a kreativitás fejlődését és az önmegvalósítást. Manapság már semmi szükségünk a tények bebiflázására, hiszen ezek az adatok bármikor elérhetőek mindenki számára gyorsan és ingyenesen („Facts are what Google does best.”). Amire a mai – és a jövőbeni – munkaerőpiacnak szüksége van, az a kreativitás, az együttműködés, a kritikus gondolkodás és a problémamegoldás. Amit manapság tanulunk, arra semmi szükségünk felnőttként, és ez nem csak a tényadatok elraktározására igaz, hanem a készség szintű tudásra is. A matematikai tananyagot felnőtt fejjel csak a matematikával foglalkozó szakmákban használják, a túlnyomó többségnek a geometriai törvények és a logaritmus helyett inkább számtani, statisztikai és valószínűségszámítási ismeretekre, tehát alkalmazott matematikára lenne szüksége, amiből – nálunk legalábbis – a középiskolák maximum az elsőt teljesítik. Addig azonban nem lehetséges áttörő pedagógiai reformot indítani, amíg nem változik a számonkérés mikéntje, mert az elvárások irányítják a tananyag felépítését.
(Egy beszúrt gondolat: ahogy a technika egyre gyorsabb ütemben fejlődik, egyre kevésbé lesz szükség olyan munkakörökre, amelyekre a jelen iskolarendszer trenírozza a diákokat. Meg fognak szűnni a humán gondolkodást nélkülöző, robotizálható feladatok, és csak azoknak az embereknek lesz állásuk, akik valami egyedit és leprogramozhatatlant tudnak nyújtani a társadalom számára.)
Sugata Mitra (indiai fizikus) gondolt egyet, és indiai szegénynegyedekben olyan számítógépeket állított ki, melyeken csak egy böngésző futott. A gépek úgy működtek, mint egy bankautomata, nem lehetett őket elmozdítani a helyükről. Az iskolába nem járó gyerkőcök kíváncsiak voltak, és seperc alatt megtanulták kezelni a gépet, amit előtte még sosem láttak. Később Sugata Mitra azzal kísérletezett, hogy biológiát és biotechnológiát tanított ezeken a gépeket keresztül, az egyszerűség kedvéért angol nyelven, amin a gyerekek korábban nem beszéltek, és a „képzés” végén megíratta velük az USA-ban alkalmazott biológia tesztet. A körülményekhez képest ugyan nem voltak nagyon rossz eredményeik, de sajnos még kettessel sem mentek át a teszten, viszont ha volt egy mentoruk, teljesítményük felvette a versenyt amerikai kortársaikkal. Félreértés ne essék, nem valami übertuti pedagógiai érzékkel ellátott biológia tanárt rendeltek ki melléjük mentorkodni, hozzá nem értő amerikai önkéntes nagymamák heti egy órában Skype-on keresztül csevegtek velük, akiknek csak annyi volt a dolguk, hogy kérdésekkel és lelkesítéssel lássák el a tanulókat. Ennek az ún. minimálisan invazív oktatásnak a lényege tehát, hogy nincs szükség tanárokra és iskolaépületre, csak minden gyerek kezébe kell adni egy laptopot vagy egy tabletet egy böngészővel. (Pontosítva: még jobb, ha nem kap minden gyerek laptopot vagy tabletet, mert egy gyerek egy géppel kevesebbet tanul, mint négy gyerek egy géppel, valószínűleg az együttműködés és az interaktivitás miatt.) Ez egyben személyre szabott oktatást is biztosít, hiszen a gyerek egyedi képességei és tempója szerint tud haladni a tananyagban, ráadásul ott és akkor, ahol és amikor kedve szottyan tanulni. A személyre szabott oktatáshoz persze nincs szükség humán tanárra, ezt a feladatot egy mesterséges intelligencia is el tudja végezni, hasonló módon ahhoz, ahogyan a számítógépes játékokban csak akkor ugorhatunk a következő pályára, miután az aktuális szintet kellő pontszámmal teljesítettük.
(Két beszúrt gondolat: 1. A Google épp olyan laptopot dobott a piacra, aminek az operációs rendszere nagyjából egyetlen böngésző és pont, mert egyre inkább minden a felhőben működik és tárolódik. Ezek szerint pedagógiai szempontból is jó irányba haladnak. 2. Az angol nyelv világuralomra fog törni, szép lassan maga alá gyűr majd minden kisebbet, hiába fognak ellene kapálózni a hagyománytisztelő nyelvőrök. Nem kell aggódni, annyira azért nem gyors ez az evolúciós folyamat, hogy mi is kapjunk belőle, mire ez bekövetkezik, addigra már a gyerekeink is alulról fogják szagolni az ibolyát.)
A huszonegyedik a média évszázada, amiben a gyerekek figyelméért ezer meg egy médium verseng. Ebben a csilli-villi közegben persze, hogy unalmas az iskola. Úgy kell átalakítani az oktatást, hogy ne csak szórakoztató, hanem egyenesen addiktív legyen. Lehetőség szerint minél inkább videojátékszerű és minél kevésbé iskolaszerű, mert a videojátékok igenis tanítanak. Az építgetős játékok (pl. Sim City, Roller Coaster Tycoon) a tervezést és a stratégiai gondolkodást, az interaktív játékok az együttműködést, a customizable játékok pedig a kreativitást és az innovációt trenírozzák. Ezek mind-mind a 21. században kívánatos, modern készségek. Érdemes abba belegondolni, hogy a mai általános iskolások 2070 körül mennek majd nyugdíjba, tehát a most megszerzett képességeikkel az akkori világ munkaerőpiacán kell majd helytállniuk. Vessük össze az 1950-es évek technológiai fejlettségét a mostanival, és tegyük fel a kérdést: milyen világ lesz akkor?
4DX élmény Pí életével
Amikor megtudtam, hogy mozifilmet készítettek belőle, azt gondoltam, előbb gyorsan elolvasom a könyvet, és utána nézem meg a filmet, de amikor – immáron utoljára – feltettem magamnak az ominózus kérdést, sajnos rá kellett döbbennem, hogy még várnom kell. A mozi lehetősége így ugrott. Sebaj, amikor megnéztem a film trailerét, az nagyon elvette a kedvem attól, hogy megnézzem. Elsősorban az nem tetszett, hogy irreálisnak tűntek benne a kiragadott jelenetek, és azok is rettentő giccsesen festettek, így aztán nem is bántam annyira, hogy inkább könyv formában fogom fogyasztani a sztorit.
Csakhogy egyik nap kiderült, Bercnek és Medvnek szíve vágya, hogy kipróbálják a 4D mozit, és abban megtekintsék – félig kizárásos alapon, félig az innen-onnan olvasott filmajánlók alapján – a Pí életét. Mivel a két fickó között én voltam az összekötő nem fickó, és a 4D mozi engem is érdekelt, adott volt, hogy vágjunk bele.
A film rettenet. Még úgy is, hogy gyorsan kiderül, a címnek egy kicsi köze mégis van a 3,14-hez, de ennek semmi jelentősége. Pí a főhős srác neve, aki családjával együtt hajótörést szenved az óceán kellős közepén, és ő egyedüliként megmenekül, vízi kóborlását pedig elmeséli egy írópalántának, aki regényt tervez írni történetéből. A csattanó az, hogy [spoiler on] Pí a kalandot csöppet kiszínezve tálalja, egész konkrétan a vele együtt kezdetben megmenekülő, de időközben elhulló emberek személyét állatokkal helyettesíti. A film nézői ezt a verziót láthatják 90 percen keresztül, és csak a végén derül ki, hogy ez csak a képzelet szüleménye, ami nem meglepő, lévén elég nagy baromságok történnek benne. A tanulság az, hogy történeteket kitalálni azért jó, mert színesebbek és érdekesebbek a valóságnál, és így van ez Istennel is [spoiler off].
Érdekes módon ezek a negyedik dimenziós hatások nálam épp az ellenkezőjét váltották ki, mint amire hivatottak. A csónak mozgásától és az óceánon uralkodó fuvallattól elvileg még jobban bele kellett volna élnem magam a cselekménybe, ennek ellenére engem éppen kizökkentett az, hogy a valós ingerekre figyeltem a filmben látottak helyett. A messziről érkező szél fúvására szolgáló, plafontájt elhelyezett eszköz pedig végig olyan hangosan üzemelt, hogy az kifejezetten zavaró volt. Én úgy voltam vele, egyszer akarom kipróbálni a 4D-t, de úgy érzem, fogok még akarni visszamenni. Belemerülős, érzelgősebb filmekhez a figyelemelterelés miatt nem javaslom, de az efféléket az akciók szegénysége miatt valószínűleg nem is vetítik a 4DX teremben. Felületesebb, elsősorban kalandra és látványra épülő filmekhez viszont ajánlom, mert egyedi élmény.
A képlet
Nemrég adták a cool-on. Az alapsztori az, hogy 1959-ben általános iskolás gyerekek lerajzolják, hogy milyennek képzelik a jövőt, majd a rajzokat egy időkapszulába zárják. 2009-ben ássák elő őket. Az egyik rajz helyén azonban csupa-csupa számok vannak a lapon. Az asztrofizikus apuka elkezdi nézegetni a számokat, majd rájön, hogy ezek a számok mind-mind az elmúlt 50 évben megtörtént katasztrófák időpontjait és az áldozatok számát jelölik.
A cselekmény közepes gyorsasággal bontakozik, a lényeg, hogy az utolsó dátum egy olyan katasztrófát jelöl, amiben minden létező ember meghal a földön. Szeretitek a "szaladunk a világvége elől" típusú filmeket? Én nagyon bírtam a Függetlenség napját és a Holnaputánt, és a Legenda vagyok-ot. A Deep impact és az Armageddon is tetszett. Még a Mag-ról és a 2012-ről is azt gondoltam, hogy egyszer megnézhetők.
A film vége következik (akiket érdekel, ezt most ugorják át): azt gondoltam, hogy "na végre egy film, amiben tényleg eljön a világvége, nincs menekvés". De aztán jön a nyálas-klisés amerikai hidegzuhany: naná, hogy a világvégét is túl lehet élni, ráadásul gusztusalan gyomorforgató gagyi módon.
Gáborral az első mozis randinkon a Jelek c. filmet néztük meg. Az is világvégés, ufókkal spékelve. Szörnyen rossz film. Akkor azonban annyira bátortalanok voltunk, hogy illedelmesen közöltük a másikkal a mozi után, hogy "egész jó kis film volt". Kegyes hazugság. Valamikor sokkal később derült ki, hogy mindketten csak szörnyülködni tudunk rajta. Azóta is emlegetjük, a szar filmek mércéjeként használjuk. Ez tegnap is előkerült, ugyanis a Képlet kapcsán is arra a következtetésre jutottunk, hogy "ez legalább annyira szar film, mint a Jelek".
Amikor ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy nincs olyan film, aminek a végén kipusztul az emberiség. Egyszer kellene egy olyat is csinálni. Biztos vagyok benne, hogy tetszene az embereknek. Egy ilyen befejezés legalább annyira megdöbbentő lenne, mint a Hetedik érzék vagy a Pillangó hatás vége.
Összességében véve a Képlet egy tök jó alapötlet elgagyisítása. Ne nézzétek meg. (Hopp, ez így nem is ajánló, csak kritika. Na mindegy.)
A cselekmény közepes gyorsasággal bontakozik, a lényeg, hogy az utolsó dátum egy olyan katasztrófát jelöl, amiben minden létező ember meghal a földön. Szeretitek a "szaladunk a világvége elől" típusú filmeket? Én nagyon bírtam a Függetlenség napját és a Holnaputánt, és a Legenda vagyok-ot. A Deep impact és az Armageddon is tetszett. Még a Mag-ról és a 2012-ről is azt gondoltam, hogy egyszer megnézhetők.
A film vége következik (akiket érdekel, ezt most ugorják át): azt gondoltam, hogy "na végre egy film, amiben tényleg eljön a világvége, nincs menekvés". De aztán jön a nyálas-klisés amerikai hidegzuhany: naná, hogy a világvégét is túl lehet élni, ráadásul gusztusalan gyomorforgató gagyi módon.
Gáborral az első mozis randinkon a Jelek c. filmet néztük meg. Az is világvégés, ufókkal spékelve. Szörnyen rossz film. Akkor azonban annyira bátortalanok voltunk, hogy illedelmesen közöltük a másikkal a mozi után, hogy "egész jó kis film volt". Kegyes hazugság. Valamikor sokkal később derült ki, hogy mindketten csak szörnyülködni tudunk rajta. Azóta is emlegetjük, a szar filmek mércéjeként használjuk. Ez tegnap is előkerült, ugyanis a Képlet kapcsán is arra a következtetésre jutottunk, hogy "ez legalább annyira szar film, mint a Jelek".
Amikor ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy nincs olyan film, aminek a végén kipusztul az emberiség. Egyszer kellene egy olyat is csinálni. Biztos vagyok benne, hogy tetszene az embereknek. Egy ilyen befejezés legalább annyira megdöbbentő lenne, mint a Hetedik érzék vagy a Pillangó hatás vége.
Összességében véve a Képlet egy tök jó alapötlet elgagyisítása. Ne nézzétek meg. (Hopp, ez így nem is ajánló, csak kritika. Na mindegy.)
Viszonyom Cserna-Szabó Andráshoz és a szépirodalomhoz
2009 augusztusában a Puszibolt volt tőle az első könyvem, amit kizárólag a fülszöveg és a borító alapján szereztem be, és nagyon szokatlan volt, hogy novelláiban a jól kitaposott valóságban rendszerint váratlan, furcsa és gyakran morbid dolgok történtek. Eleinte húztam a számat, de néhány tíz oldal után ráhangolódtam, és onnantól kifejezetten élveztem. Ami viszont egyből levett a lábamról, az a könyv nyelvezete volt.
Aztán olvastam még kettőt, és csak azért nem többet, mert amik érdekelnek, azok beszerezhetetlenek, valamint ezt a negyediket, a Szíved helyén épül már a Halálcsillag címűt.
Ez nem az első eset. Én rendszerint nem értem a regények végét. Én rendszerint nem értem a szépirodalmat. Lehet, hogy ezért nem is szeretem igazán. Nálam roppant gyakori, hogy amíg nincsen semmi nagy horderejű történés, addig kitűnően elvagyok egy könyvvel, és amikor jön a csattanó, a tanulság, a katarzis, vagy akármi, ami a fikció végén szokott lenni, akkor elveszítem a fonalat, és magamat hibáztatom, hogy nem vagyok elég okos és művelt és érzékeny és fantáziadús ahhoz, hogy befogadjam az átvitt értelmezéseket és a szimbólumokat. Lehet, hogy ezért szeretem a non-fiction-öket. Az ismeretterjesztő könyvek és az életrajzok nem szoktak nagy horderővel befejeződni, maximum akkorákkal, amiket az én földhöz ragadt, materialista agyam kezelni képes. Aztán azt is hallottam már, hogy mások sem értik jobban a könyveket, mint én, csak a többieknél nagyobb pontosságra törekszem, és ezért gondolom, hogy nincsenek eléggé megértve. Erre a verzióra ugyan van néhány életből vett bizonyítékom, de azért nem hiszek benne, mert elég csak megnézni egy könyves blog regényelemzéseit, már a hosszukból is látszik, hogy rájuk nagyobb hatással vannak, őket jobban megszólítják, velük mélyebbeket éreztetnek a fikciók. Ezért nem szeretem a szépirodalmat.
Amit viszont rettentően élvezek a szépirodalomban, az az, hogy ott akárhogyan lehet írni. Egy ismeretterjesztő könyvben vagy egy életrajzban furán venné ki magát a csicsás szavak halmaza és a színes hasonlatok kavalkádja. Márpedig ebben pont Cserna-Szabó András irdatlan jó. Ő olyan szokatlan metaforákat gyárt, amiben a két tárgynak vagy jelenségnek az ég világon semmi közük egymáshoz, egy nagyon apró ponton azonban mégis van létjogosultságuk találkozni és összehasonlítódni. Mondok példát. Ő nem azt mondja, hogy egy szemöldöknek olyan a görbülete, mint egy dombtető, hanem azt, hogy olyan ívet ír le, mint a hold pályája alkonyattól pirkadatig (tényleg ezt írta, persze szó szerint szebben). A domb túl direkt lenne, arról mindenki látja, hogy púp alakú a teteje, de a holdra én még nem gondoltam úgy, mint ami egy félkört tesz meg éjszakánként az égbolton. De ha épp nem talált volna ennyire szép hasonlatot, akkor se fordulna a dombhoz, inkább azt mondaná, olyan, mint egy két irányból kitaposott, mély pocsolya széle, mert gyakran csinálja azt, hogy ronda, gusztustalan, prűdebbek számára megbotránkoztató dolgokhoz hasonlít szép vagy legalábbis semleges tárgyakat. Nem tudom, ő ezeket a szívdobbantó metaforákat hogyan gyártja: amikor egyedül, csöndben ír, akkor töri a fejét, és a seggén ülve asszociálgatva jut el hozzájuk, vagy a hétköznapok során, amikor - nyilván egy kicsit a megszokottól eltérő nézőpontból megközelítve - meglát egy jelenséget, akkor azt sebtiben feljegyzi, és egy gigantikus, jól kereshető adatbázist vezet róluk (pl. félkör alak = hold pályája). Ha egyszer találkoznék vele, és lenne merszem kérdezni tőle egyet, ráadásul pont ezt, akkor ezt kérdezném tőle. (És ha ajándékot kellene vinnem neki érte, egy csupor nagyon tuti, mondjuk levendulamézzel lepném meg, mert szerinte ami nem klassz, az nem méznyalás.)
A fentiek miatt azt vettem észre magamon, hogy ha Cserna-Szabó Andrást olvasok, a könyv utolsó oldaláig egy kicsit szerelmes vagyok belé, mert a titokzatos úton szerzett metaforáival el tudja hitetni velem, hogy ő élőben, magánemberként is ilyen: úgy sztorizik a haveroknak, hogy egy ajtón történő belépést egy meztelen csiga csusszanásához hasonlítja és úgy jár-kel a világban, hogy észreveszi az óriásplakátok kiadós eső utáni felázását és felpöndörödését. Szóval tiszta szerencse, hogy nem néz ki jobban, mert még a végén tovább tartana ez a plátói szerelem a könyvei utolsó oldalánál. Ezért szeretem én a szépirodalmat. Mert intellektuálisan tudok én vonzódni bármi jöttment tudóshoz vagy újságíróhoz, de eszembe sem jut arról ábrándozni, hogy Malcolm Gladwellel összefutok egy romkocsmában, míg Cserna-Szabó Andrással akár...
Zafón Barcelonája
Pár nappal ezelőtt lekéstem a buszt, várakozás közben beugrottam a könyvesboltba, és szembejött velem az új Zafón-regény: The prisoner of heaven. Ma fejeztem be, de nem tudok róla elemzést írni. Csak annyit tudok mondani, hogy nagyon tetszik ennek a regényciklusnak (ez már annak számít?) a világa, és muszáj újraolvasnom a másik kettőt, hogy az egész történet egyszerre legyen aktív az elmémben.
Böseckendorf - Die Nacht in der ein Dorf verschwand
Egy falu a német-német határ keleti oldalán 1961 őszén, igaz történet, jó forgatókönyv, jó színészek, feszültség. Összeszorult gyomorral néztem végig, szuper volt. Sajnos nem találtam beágyazható trailert, de itt megnézhetitek.
Malcolm Gladwell: Kivételesek
A könyv arról szól, hogy a „kiemelkedő tehetségek” nem feltétlenül kiemelkedőek és pláne nem feltétlenül tehetségesek, inkább eléggé szerencsések ÉS rettentő szorgalmasak. A szerencsét kaphatják születési időpont, társadalmi berendezkedés, mások előítéletei vagy bármiféle különleges külső körülmény formájában, a szorgalom pedig szintén lehet belső indíttatású vagy külső kényszer okozata, a lényeg, hogy ez a két ismeretlen összetevő felbukkanjon az képletben, lehetőleg minél magasabb szorzóval, és az egyenlőségjel végén egy sikeres ember fog állni.
Malcolm Gladwell metodológiailag az interdiszciplinaritást képviseli, igaz, erről általában nem beszél nyíltan. Okos fiú, szeretem.
30Rock és Chuck
Mostanában ezek a sorozatok futnak és nagyon kedvelem őket.
A 30Rockban egy TV-show mindennapjait lehet követni, eszement színészekkel, vicces jelenetekkel.
Tina Fey önmagát alakítja, csak sokkal lúzerebben, mint a való életben. Alec Baldwin meg az én időm előtt volt sztár, de ebben nagyon szeretem a figuráját.
Hülyék, na. :)
A Chuck könnyedebb, az ilyen kémsztoris-, erőst lehetetlen megoldásokkal operáló, de nagyon kedvelhető sorozat, kütyükkel. Kicsit James Bond-utánérzés, de sokkal modernebben és szerethetőbb főhőssel.
Mindkettőt angolul és angol felirattal tolom, hogy képződjek.
A 30Rockban egy TV-show mindennapjait lehet követni, eszement színészekkel, vicces jelenetekkel.
Tina Fey önmagát alakítja, csak sokkal lúzerebben, mint a való életben. Alec Baldwin meg az én időm előtt volt sztár, de ebben nagyon szeretem a figuráját.
Hülyék, na. :)
A Chuck könnyedebb, az ilyen kémsztoris-, erőst lehetetlen megoldásokkal operáló, de nagyon kedvelhető sorozat, kütyükkel. Kicsit James Bond-utánérzés, de sokkal modernebben és szerethetőbb főhőssel.
Mindkettőt angolul és angol felirattal tolom, hogy képződjek.
Babies
Egy mongol, egy japán, egy amerikai és egy namíbiai gyermek első életévét bemutató dokumentumfilm. A műfajban szerintem egyedülálló, hogy az egész filmben egy félmondatnyi narráció vagy kommentár sincs, csak a gyerekek környezetében elhangzó beszédfoszlányokat halljuk, a háttérzaj részeként. Ezáltal értékítélet és explicit viszonyítás nélkül tudja bemutatni a fejlődés nagyon különböző környezetekben lezajló, alapjaiban mégis univerzális alakulását. Szakmai szemmel is nagyon tetszett, meg hát a privát szememmel is, mert mind a négy gyerek nagyon cuki. A kollégákkal láttam még akkor, amikor új volt, és a következő hónapokban többen is megkapták a dvd-t intézeti szülinapi ajándékként.
Beasts of the Southern Wild
Ezt a filmet egy kolléganőm ajánlotta olyan kulcsszavakkal, mint amatőr szereplők, különösen szép képi világ, és a gyermeki lélek megrendítően pontos bemutatása. Aztán olvastam róla Bálint kritikáját*, ami megerősített abban, hogy muszáj lesz megnéznem. Megnéztem, és nem csalódtam. Szerintem nagyon szép film.
* Apró kiegészítés: eredeti nyelven viszonylag hamar kiderül, hogy a főszereplő gyerek kislány. "Once there was a Hushpuppy who lived with her Daddy in The Bathtub."
Les misérables - A nyomorultak
Nem olvastam a könyvet, cserébe láttam az Operett Színházban a musicalt és gyerekkoromban láttam rajzfilmen is a sztorit. A film nagyon komoly, nagyon hosszú, megindító. Nincsenek benne beszédben elhangzó szövegek, minden csupa-csupa ének.
Anne Hatheway (Fantine) szerepe idegesített, amiről nem ő tehet, de azért örültem, amikor végre kinyúvadt. A fiatal szereplők közül Samantha Barks (Eponine) nálam mindent vitt, énekhangban, színészetben, könnycseppekben, mindenben. Sokkal inkább neki adtam volna azt a mellékszereplős Oscar-t. És ha már a fiatal szereplők, Amanda Seyfried (Cosette) hangjába beleszerettem a Mamma mia-ból, ezúttal pedig csalódás volt, ki is szerettem belőle.
Anne Hatheway (Fantine) szerepe idegesített, amiről nem ő tehet, de azért örültem, amikor végre kinyúvadt. A fiatal szereplők közül Samantha Barks (Eponine) nálam mindent vitt, énekhangban, színészetben, könnycseppekben, mindenben. Sokkal inkább neki adtam volna azt a mellékszereplős Oscar-t. És ha már a fiatal szereplők, Amanda Seyfried (Cosette) hangjába beleszerettem a Mamma mia-ból, ezúttal pedig csalódás volt, ki is szerettem belőle.
Die Hard 5
Most jut eszembe, hogy az új Die Hard-ot is láttuk mostanában. Nagyon rossz film, de nem bánom, hogy megnéztük. Vicces, hogy Budapesten forgatták, és néhány kis szilánkban azért ott volt a régi die hardok feelingje. Kár, hogy mondjuk a forgatókönyvre nem pazaroltak túl sok agymunkát. Pedig a trailer alapján még jó is lehetett volna.
The Real Hustle
Amikor rákattanok egy sorozatra, az azzal jár, hogy amíg nem végzem ki az összes elérhető epizódot, addig csak 1-2 "igazi" filmet látok. Így van ez a címadó filmmel is, amit november végén kezdtem el, és most tartok a 8. évad vége felé. A sorozat fél órás epizódjaiban 3-5 átverést mutat be a három főszereplő: a köpcös és legügyesebb Paul, az általában jóképűnek és egyúttal jómódúnak beállított Alex, illetve Jess, aki jellemzően ártatlan, ám csinos, mosolygós lánykát játszik az átverések során. A jelenetek rejtett kamerákkal rögzített valós történetek, ezeket mutatják be hőseink azzal a jó szándékú céllal, hogy a nézők kevésbé fognak felülni az átveréseknek. Én sokat tanultam belőle, rettentő kreatívak és gyakran viccesek is a trükkjeik, a három szereplő pedig vérprofi a rájuk osztott szerepekben. Íme egy random talált ízelítő:
Into the White
Igaz történeten alapuló, háború idején játszódó film, de nem az a hagyományos értelemben vett háborús film. Norvég tél, zord körülmények, érdekesen alakuló emberi viszonyok, és némi humor. Nézzétek meg!
Anna Karenina
A könyv gimiben nem igazán érintett meg, felnőtt fejjel viszont nagyon. Kb. egy éve olvastam, így még viszonylag sok részletre emlékeztem, mikor megnéztük a filmet. Mivel mindig tudtam, mi fog történni, egészen más szemmel néztem, mintha maga a történet is újdonság lett volna. A képekre és a kreatív megoldásokra koncentráltam, azok pedig nagyon jól sikerültek. Szerintem zseniális, ahogy bepakolták a regény világát egy színházba; így sokkal inkább átjött az a nyomasztó érzés, hogy abban a közegben az, ami három ember magánügye lett volna, közüggyé vált. És szerintem képileg is sokat tett hozzá, egyedivé tette a filmet. Szóval szerintem ötből öt csillag, vagy nem tudom, mi lesz a skála ezen a blogon. Viszont azoknak az ismerőseimnek, akik nem olvasták a könyvet, nem tetszett a film, mert nem tudtak mit kezdeni a történettel. Úgyhogy előbb olvassátok, aztán nézzétek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)